Hatalmas kopár hegycsúcsok, kanyargó vízmosások, homokdűnék mögött rejtőző akácialigetek, csönd, nyugalom és béke – ezt jelenti számomra az egyiptomi Keleti-sivatag, az egyik legszebb vidék, ahol valaha jártam. Valószínűleg teljesen másképp vélekedtek erről a tájról azok a római katonák, akiket ide vezényeltek Európából a Kr. u. 2. században, a víztározók hálózatának őrzésére.

A Keleti-sivatag

A Keleti-sivatag az Nílus-völgy és a Vörös-tenger között húzódó óriási kiterjedésű, természeti kincsekben rendkívül gazdag vidék. A Nílushoz közeli területek többnyire síkabb, homokos, kavicsos síkságait kelet felé a Vörös-tengeri hegység hatalmas szirtjei váltják fel, amelyekben számtalan időszaki patakmeder, vádi kanyarog. A táj korántsem teljesen kopár itt, a völgyekben számos növény terem és az elzárt vádikban nem ritkák az akácialigetek. A legmagasabb 2000 m körüli csúcsok közelében, az Egyiptomi – Szudáni határvidéken állítólag még párducok is élnek. A gránit hegyek között számos gazdag arany- és drágakő-lelőhely található.

Természetesen már az ókori egyiptomiak is igyekeztek rendszeres expedíciókkal kiaknázni e vidék különleges adottságait. Az aranyon és drágakövön a kiváló minőségű építőanyagon kívül - talán különösnek tűnik - de innen származott a keményfát szinte teljesen nélkülöző Nílus-völgy  tűzifájának jelentős része, és faszene, amely nélkülözhetetlen volt a fémolvasztáshoz.  Ugyanakkor a tisztességes völgylakó egyiptomiak mind a mai napig rettegnek az általuk jól ismert világon kívül álló és a bizonytalanságot jelentő sivatagtól. Általában csak akkor mentek ide, ha hivatalos parancs kényszerítette erre őket. És természetesen a sivatagon keresztül vezettek az utak a Vörös-tengerhez és part menti kikötőkhöz.

A fáraókor után, Nagy Sándor utódai, az Egyiptom trónjára lépő Ptolemaioszok kezdték meg szisztematikusan e vidék kiaknázását és közben kikötők hálózatát építették ki a Vörös-tenger partvidékén, amelyeken keresztül Kelet-Afrika, Arábia és még a távoli Indiának a javai is eljutottak birodalmukba.


Miután Augustus Kr. e. 30-ban elfoglalta és a Római Birodalom részévé tette Egyiptomot, a szisztematikus római szellemben folytatódott a területen fekvő bányák, kőfejtők és útvonalak kiépítése  A Kr. u. 1. században hatalmas munkák kezdődtek a Mons Claudianus nevű gránit bányában, a vörös porfírt adó Mons Porphyritesen és persze a Mons Smaragdinus smargdbányáiban, nem beszélve a számos kisebb aranybányáról.

A Vörös-tenger menti kikötök Myos Hormos és Bereniké minden addiginál nagyobb forgalmat bonyolítottak le. A kikötőkből a sivatagi utakon keresztül áramlottak a luxuscikkek: az elefántcsont, az állatbőrök, a fűszerfélék, afrikai fafajták, gyógyszerek és egyéb egzotikus áruk a Nílus-völgybe.

A Nílus és a Vörös tenger közti hatalmas sivatagot ugyanis római utak hálózata szövi be. Az utak mentén általában egy napi járóföldre,  20-30 km-re egymástól,  fallal körülvett víztározók és apró erődök állnak. Ezek feladata volt a víznyerőhelyek biztosítása, az útvonalak figyelése, a bányákba és a kőkötőkbe tartó hivatalos üzenetek továbbítása.

Százszámra kerültek elő itt a mindennapi levelezésre és adminisztrációra használt, tintával teleírt cserépdarabok (osztrakonok). A edénytöredékeken olvashatók napiparancsok, biztonsági jelentések, utazási engedélyek, hivatalos üzenetek, üzleti szerződések, családi levelek és még számos más tartalmú felirat.

A levelek alapján jól rekonstruálhatók az itt állomásozó katonák mindennapjai és sokszor meglehetősen siralmas sorsa. Kiderült, hogy egy-egy helyőrség 8-10 gyalogosból és 3-5 lovas katonából állt. A erődökben élő maroknyi férfi gondolatai az ógörög nyelven írt levelek tanúsága szerint, természetesen, elsősorban az étel körül forgott. A legkeresettebb cikk a távoli helyőrségekben a friss zöldség és a tengeri hal volt. Aki tehette, igyekezett rokonaival és a Nílus-völgyben élős barátaival küldetni ilyet, de  sokszor a bizonyára szegényes ellátmány kipótlása is nehézkes volt:

"küldök neked két drachmát, kérlek vegyél (...) lencsét és egy drachmáért sajtot!"

A lovas katonákra eközben külön felelőség nehezedett:

"Herennius Lucretius Lucretiusnak, az ő testvérének! (...) Kérlek bátyám, tudd meg, hogy barátaid közül van-e valakinek valamennyi zöld takarmánya! Kérlek, adj kölcsön és én megadom neked, amint megkaptam az enyémet, mivel a lovam már 5 napja nem kapott takarmányt!"  

Persze ha már tele volt a has, a katonák némi szórakozásra is vágytak. Ezt kihasználva az egyiptomi bordélytulajdonosok, jó pénzért szívesen kölcsönöztek szerencsétlen fiatal nőket egy-egy helyőrség számára. A lányok általában párosával érkeztek és havi bérletüket a 10-15 fős legénység közösen fizette.  Mint ahogy az a levelezésekből kitűnik ez a havidíj 60-80 drachma között változott:

 „Longinus Apollinaris Apollinarisnak (…) Legyél szíves uram és drága bátyám küld (vissza) Serapiast Tiberiával együtt hozzám, mert szükségem van rá! Ha úgy gondolod, hogy megválsz tőle ebben a hónapban, küld el és ne beszéljünk többet pénzről! Ha úgy gondolod kibérled magadnál, küldj nekem 75 drachmát! (…) Ha (esetleg) már találtál neki szerződést Didymoi (táborában), akkor tegyél meg minden óvintézkedést egy megbízható férfin keresztül, hogy nehogy rosszul bánjanak vele! „

Összehasonlításképpen 25 pár kenyér 4 drachmába, egy kis amphora (kb. 6 liter) bor 7 drachmába, egy élő disznó pedig 100 drachmába került.

Természetesen a katonák élete nem csak szórakozásból ált, a sivatagi szolgálat nem volt életbiztosítás. Néhány jelentésből arról értesülünk, hogy a sivatagban élő beduinok (valószínűleg Blemmyes törzsek) esetenként nem csak a karavánokat, hanem az erődöket is megtámadták, akár 60 fős csapatokban. Hős katonáink ilyenkor igyekeztek a falak védelmébe húzódni és bízni a jó szerencsében. A támadások és a Birodalom belső problémái végül, a Kr. u. 3. század közepére az erődök nagy részének feladására kényszerítette a hadvezetést.

További izgalmas adat, hogy a táborok legénységhez honnan érkeztek utánpótlások.


Néhány dák vitéz, azonban, úgy tűnik feltalálta magát, ahogy az kiderül, egy dühös katona, Panouris leveléből. Ebben azt panaszolja el egy fiatal prostituált gazdájának, hogy a lány megtagadja szolgálatait tőle, mióta beleszeretett az egyik dák katonatársába az erődben.

Mint azt a fentiekből is láthatjuk a sivatagi helyőrségeknél joggal mondhatták volna el a katonák hogy itt "minden új nap új kaland, minden étkezés lakoma, minden zsoldosztás főnyeremény!"