Az ősi magyar kutyafajták legendája

Puli, komondor, kuvasz… ezek a legismertebb, ősi magyar fajtaként számon tartott kutyák.

Az alábbiakban arra keresem a választ, hogy az archaeozoológia, azaz régészeti állattan, amely a legkülönbözőbb régészeti korszakokból előkerülő állatcsontok meghatározásával és értelmezésével foglalkozik és amire jómagam is specializálódtam, hogyan viszonyul az ősi magyar kutyafajták kérdéséhez.

Az ásatásokon a régészek közvetve és közvetlenül is találkoznak a kutyák nyomaival. Előbbihez tartoznak például az ebek rágásnyomai a szemétbe dobott állatcsontokon, míg utóbbiakhoz maguk a kutyacsontok.

A teljes vagy részleges csontvázak alapján azonban nem jeleníthető meg egy az egyben az állat, hiszen amíg a váz alapján becsülhető az adott egyed marmagassága, alkatának kecses vagy erőteljes volta, illetve a koponyája révén a fejformája, addig bundájukról (annak színéről, vastagságáról) nem árulkodnak a csontok, ahogy nem ismert például a fülek formája, illetve állása sem. Az állatok külsejéről a korabeli ábrázolások segítségével lehetnek elképzeléseink.

Nyúl medence csontja, kutya rágás nyomokkal

A régészeti anyagból előkerülő csontok közül leginkább a koponya alapján lehetne elkülöníteni a mai fajtákhoz formailag hasonló ebeket, de például az agár keskeny és hosszú fejével, vagy a boxer nyomott pofájával ellentétben a bevezetőben említett ősinek tartott fajtáknak (puli, komondor, stb.) nincs olyan jellegzetes koponyaformája, amely alapján kitűnnének a többi közül. Ilyenkor segíthetnek a már említett korabeli ábrázolások.

Kutyacsontváz a középkori Kána faluból

 

Zsigmond király imádságos könyvének címlapján egy érdekes pillanatképet láthatunk öt ebbel tarkítva, amelyek közül az egyik hosszú, loncsos szőrével, lelógó füleivel pulira emlékeztet.

Vigyáznunk kell arra is, amikor egy mai kutyafajtát vissza akarunk vezetni (netán vetíteni) évszázadokkal korábbra. A kutya ugyanis évente kétszer is ellhet 4-8 kölyköt, ami azért fontos, mert ilyen mértékű szaporaság azzal jár, hogy könnyen kialakíthatóak új fajták. Ezt mutatja az is, hogy a mai kutyafajták nagy része az elmúlt 200 év tenyésztésének eredménye. Így például, ahogy az egy 1815-ös metszeten is jól látható, a mai komondorok jellegzetességének számító hosszú zsinóros, vagy filcesedő bunda főleg az elmúlt évtizedek sporttenyésztésének köszönheti megjelenését. 

Az esetleges fajtameghatározást tovább nehezíti a kevésbé fajtatiszta ebekkel való keveredés lehetősége is.

A honfoglalók kutyáival kapcsolatban Matolcsi János, a hazai archaeozoológia egyik atyja a következőket jegyezte meg: „A honfoglalóink kutyáinak vizsgálatánál nem lehet- és tegyük hozzá- nem is szabad a mai fajtaismeret kereteiben gondolkodni. A rendelkezésre álló koponyák többsége ugyanis egyik mai fajtával sem azonosítható.” Ezt magam is tapasztaltam, amikor megvizsgáltam a hazánk területéről előkerült régészeti kutyakoponyák és csontvázak méreteit, amelyeket évek óta gyűjtök.

A középkorból származó adatok nagy része páriakutyákra utal. Ezek fajtajelleg nélküli, félig elvadult, szabadon párosodó utcai kutyák, akik külsőleg inkább sakálszerűek, (noha ugyancsak a farkastól származnak,) közepes termettel és gyakran vöröses vagy aguti színű szőrzettel. Olykor ezek a hétköznapi ebek is feltűnnek a korabeli festményeken.

Jóval ritkábbak azok a (koponyaformájuk alapján) agár-szerű ebek, amelyek vadászkutyaként, vagy akár státuszszimbólumként is tarthattak gazdáik. A szakirodalomban az Árpád-korból egy helyről említenek kuvasz-, és egy helyről komondor-szerű ebet.

Összefoglalásként annyit lehet mondani, hogy óvatosan kell bánni a mai kutyafajták évszázadokkal korábbi visszavetítésével. A későközépkorig még esetenként visszavezethetőek, de az ezt megelőző időszakokban szerencsésebb inkább a „–szerű, -jellegű” melléknévvel kiegészíteni a fajtameghatározást. Ez is inkább külső hasonlóságra, mint közvetlen leszármazásra utal.