Ízisz istennő szentélye Szombathelyen

Aki az elmúlt pár évben Szombathelyen járva meg szerette volna nézni a híres-nevezetes római kori Iseumot, az csalódott. A szentély hosszú ideje nem látogatható, kezdetben egy régészeti ásatás, majd egy jelenleg is zajló építkezés miatt.

Az elmúlt években eltűnt a szentélyrekonstrukció, a kiállítóhelyiség, hiányoznak a nagyméretű gránitoszlopok. De mi is történik valójában? Az Iseum újjáépül. Bár azt még nem tudni, hogy az új épület - amely egy új múzeum is lesz egyben, mennyire nyeri majd el a látogatók tetszését, annyi bizonyos, hogy teljesen átalakul a terület.

 Ám mielőtt a hamarosan várható, végeredményről is beszámolnánk következzék egy összefoglalás a szombathelyi Iseumról, annak kutatásáról, külső megjelenéséről, fénykoráról és pusztulásáról.

“...íme, itt vagyok én, a természet anyja, minden elemek úrasszonya, időtlen idők legősibb gyermeke, istenségek legnagyobbika, szellemek királynője, égi lakók legkülönbike, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad ... igazi nevemen Isis királynőnek neveznek.” (Apuleius: Az aranyszamár, Révay József fordítása)


A savariai Iseum létét Wessetzky Vilmos professzor vetette fel először 1954-ben, egy Szombathelyen tartott előadásában. Kijelentésének alátámasztására ekkor már számos adat állt a rendelkezésére, pl. az istennő nevével ellátott feliratos emlékek, a kultusz legrégebbi, már Bél Mátyástól ismert domborműve az ún. Anubisz-relief. Ez utóbbit Schönviesner István már 1791-ben, egyértelműen az Ízisz-kultuszhoz tartozó emlékként határozott meg.

 Ízisz-Hygieiát, Anubisz maszkos papot és Serapis-Aesculapiust ábrázoló relief (Fotó: Dabasi András)

 

Természetesen nem lehetett figyelmen kívül hagyni az olyan lelőhely-megjelölés nélküli, de nyilvánvalóan együvé tartozó épülettagozatokat sem, mint pl. azok a nagyméretű gránitoszlop töredékek, amelyek ördögkövek néven még a helyi néphagyományba is bekerültek. Végezetül ide sorolhatóak azok a kisleletek, amelyek valamilyen úton-módon szintén kapcsolatba hozhatóak voltak egyiptomi eredetű kultuszokkal.

 

 A néphagyományban ördögköveknek nevezett gránitoszlopok Szentléleky Tihamér ásatásán 

 

Az előadás után alig egy évvel, egy építkezés során, napvilágra kerültek azok a hatalmas márványfaragványok, amelyek kétségtelenül eldöntötték a fenti hipotézis helyességét. Ezt követően 1955 szeptemberében indult meg az ásatás, amely során fokozatosan bontakozott ki Ízisz istennő savariai szentkerületének jelentős része, illetve kerültek elő azok a leletek, amelyek Pannonia ma ismert legfontosabb szakrális leletegyüttesét képezik.

  A homlokzat dombormű töredékének kiemelése Szentléleky Tihamér ásatásán 

 

A feltárás lezárásaként az ásató Szentléleky Tihamér és Vákár Tibor majd pedig Hajnóczi Gyula építész tervei alapján 1962-ben elkészült egy olyan régészeti-építészeti rekonstrukció, amely alapján a következő évben megvalósult a részleges műemléki helyreállítás is.

 
 Hajnóczi Gyula féle épület rekonstrukció az 1990-es évek eléjén

 

Az azóta eltelt évtizedek során a rekonstrukció és a visszaépített márványfaragványok állapota vészesen leromlott, illetve a szentély régészeti, építészeti és vallástörténeti értelmezésével kapcsolatban számos kérdés és kritika fogalmazódott meg, amelyek együttesen az Iseum kutatásának újabb korszakát indították el.

 A betonból készült szentélyrekonstrukció állapota lebontása előtt

 

A 2001-ben újraindított terepkutatás és az azt követő feldolgozó munka eredményeit az alábbiakban összegezhetjük:

Ízisz savariai temploma a fallal körbevett római belvároson kívül, a római város sűrűn beépített déli külvárosában épült fel. A nagyjából kelet-nyugat tájolású, hatalmas, 42 x 70 méteres szentélyegyüttes közvetlenül a Borostyán út városba bevezető szakasza mellett feküdt. A szentély a város ma még feltáratlan foruma és a késő római helytartói palota mellett a római város legnagyobb épületegyüttesének számít. A templom épületegyüttese Pannoniában példátlan nagyságú, de méretei a római birodalom más császárkori Iseumaival és Serapeumaival összevetve is jelentősnek tűnnek. A szombathelyi építmény méretei nagyjából Sabratha (Libia) Ízisz templomával egyezőek és alig maradtak el a kultusz Róma városi, az egykori Campus Martiuson állt főtemplométól.

“Innen kezdve legfőbb gondom volt naponta könyörögni Isis királynő isteni felségéhez, akit itt Campensis-nek neveznek, mert a Campus Martiuson emelkedik a temploma, amelyben mélységes hódolattal engesztelik” (Apuleius: Az aranyszamár)

E jelentős épületegyüttes azonban nem egyszerre jött létre, hanem több, egymást követő építési periódus eredményeként alakult ki.

A kutatás jelenlegi állása szerint a város legkorábbi épületei nem a később fallal körülvett belvárosból, hanem éppen a később megépült Iseum területéről származnak. Ez az első olvasatra furcsának tetsző tény abból az okból fakadhat, hogy amíg a tervszerű városépítés folyt, addig ezen a részen, mint “felvonulási területen” jóval korábban berendezkedtek a városlakók. A Borostyánkő út két oldalán elhelyezkedő építményeik és maga az út legkorábbi kiépítése Claudius-Nero kori időszakhoz köthetőek.

Savaria városszerkezete egy modern légifotón (Az Iseum 10-es számmal jelölve)

 

A következő periódus részben már az istennő templomához is kapcsolódik, bár a sorozatos át- és egymásra építések miatt erről az időszakról kevés érdemi adattal rendelkezünk. Az azonban biztosnak tűnik, hogy a későbbi templomegyüttes területén feltárt legkorábbi szentélyidőszak a Kr. u. 70-80 körüli évtizedekhez köthető, ugyanis ekkor már egy fából és vályogtéglából készült szentély azonosítható a területen. Ez az épület alapterületét tekintve természetesen jóval kisebb volt, mint a későbbi, a nagy Iseum. Ebben az időszakban a kereskedelmi-gazdasági szerepet betöltő Borostyánkő út melletti keleti területen - ott, ahol ma a későbbi templom előcsarnoka áll, ekkor még különféle műhelyek működtek és a szentély ezek mögött, kissé elrejtve, mint valamiféle “hátsólépcsőházi” kultusz működött.

 
Savaria déli szentélykörzete (Rajz: Derdák Ferenc - Sosztarits Ottó - Szilasi Attila Botond)

 

Ezt az Iseumot, valamikor a Kr.u. 2. század első harmadában - feltehetőleg Hadrianus idején, lebontják, maradványait elterítik. Az egykori épületet díszítő falfestményeket például a későbbi szentély mögötti területre hordták ki - innen kerülnek elő az ásatások során, közöttük azok a falfestménydarabok is, amely vagy magát az istennőt vagy egy papnőt ábrázolják, kezében a jellegzetes csörgőhangszerrel a sistrummal.

 Sistrum ábrázolások az Iseum területén előkerült falfreskó töredékeken (Fotó: Tárczy Tamás és Harsányi Eszter)

 

A következő időszakban azután megszűnnek a műhelyek és megépül az a hatalmas szentély, amelyről azt gondoljuk, hogy már csak méretét és kivitelét tekintve is messze meghaladhatta Savaria gazdasági teljesítőképességét. Nyilvánvaló valamilyen központi támogatással, segítséggel kellett, hogy épüljön, erre utalhatnak például azt itt előkerült nagyméretű gránitoszlopok, amelyek eredetileg Kis-Ázsia területéről származnak és esetleg egy lebontott templom vagy porticus részei lehettek.

 

 
A Kis-Ázsiából származó gránit oszlopok vizsgálata

 

Ezekből - legalábbis előkerülési helyük alapján, többet is kaphatott a város, mivel nemcsak az Iseumba, hanem más fontos helyekre, pl. a császárkultusz központ és a forum épületeihez is jutott belőlük. Ez a szentély ebben a formában a Kr. u. 3. század első évtizedéig áll, majd ismét egy nagyarányú átépítés következett, amely során az épület megkapta a márványból készült főhomlokzatot, a fantasztikus domborműegyüttessel. A számos periódus közül ezek a legfontosabb és leglátványosabb építészeti maradványok, melyek a Severus dinasztia alatti átépítéshez köthetők. Ekkor nyeri el az épületegyüttes a közismert, az utóbbi idők ásatásai során részletében pontosított alaprajzi rendszerét is.

 Az Iseum alaprajza a Kr. u. 3. század elején

 

A szentkerület a Borostyán út felé nyitott porticuson át volt megközelíthető, ahonnan a hatalmas, haránt elhelyezkedésű előcsarnokba léphettek a hívek. Innen a ma is álló monumentális gránitoszlopok között juthattak az oszlopcsarnokokkal keretezett, mészkőlapokkal burkolt udvarra, amelynek fő helyén, egy magas pódiumon állt Ízisz istennő központi szentélye. A korábbi elképzelésekkel ellentétben a 9,5 méter széles épület frontját nem négy, hanem hatoszlopos elrendezésű homlokzattal rekonstruálhatjuk. Ebben a szentélyben őrizték az istennő szobrát más kultusztárgyakkal egyetemben, ám ide csak a legbelsőbb misztériumba beavatottak - mindenekelőtt a papok, léphettek be.

Az árkádos udvar az istennő szentélyével

 

“Most minden avatatlant eltávolítottak, engem nyers lenvászon lepelbe öltöztetnek s a főpap kézenfogva bevezet a szentély legbelsejébe. Bizonyára izgatottan veted föl itt a kérdést, kíváncsi olvasóm, hogy ezután mi szó esett és mi történt. Elmondanám, de elmondanom nem szabad, megtudhatnád, de meghallanod nem szabad.” (Apuleius: Az aranyszamár.)

 A szentély homlokzata (Mezős Tamás - Mráv Zsolt -  Sosztarits Ottó)

 

A párkányokkal tagolt homlokzat frízének domborművei méretüket és kivitelüket tekintve Pannoniában egyedülállóak. A reliefek ugyanis nem a korszakra jellemző módon utólag felerősíthető táblákra készültek, hanem a homlokzat építőköveiként felhasznált 1-1,5 tonna súlyú márványkvádereket faragták meg. A reliefek nagyon jól tükrözik az Ízisz kultuszon belüli nagyon összetett istennőképet.

 Az építési felirat újonnan előkerült töredéke

 

Ezt úgy kell elképzelni, hogy ebben az időszakban Íziszben egyesült szinte az összes anyasági, termékenységi vagy szerelemistennő, ahogy ezt az első idézetben olvashattuk is. A szentélyhomlokzat rekonstrukciója szerint a bal oldali, erősen kopott és utólag átfaragott domborművön Ízisz-Hygieia, Serapis-Aesculapius és egy Anubis maszkot viselő, kezében pálmalevelet tartó pap képe ismerhető fel.

“Közvetlenül mögöttük jöttek az istenek, akik ezúttal kegyeskedtek emberek lábai felvonulni. Ím, itt a szörnyű Anubis, lelkek túlvilágra kísérője: fönséges alakja félig fekete, félig aranyos, kutyafejét magasan fölveti, baljában tartja a szárnyas pálcát, jobbjában zöldellő pálmaágat lenget.” (Apuleius: Az aranyszamár)

 

 A homlokzat fríz részlete a kutyán ülő Ízisz és a lándzsájára támaszkodó Mars ábrázolásával (Fotó: Tárczy Tamás)

 

A másik nagyméretű dombormű nagyobbik részét egy kutya hátán ülő, kezében legfontosabb attribútumát a sistrumot tartó Ízisz képe tölti ki. A sistrum csörgő hangja amely– az ősi egyiptomi mitológia szerint, a Nílus áradását megindította. A kutya pedig az a Sótis, amely a Szíriusz csillaggal azonos a Nagykutya csillagképben. Egyrészt ez a csillag segítette az egyiptomiakat a tájékozódásban, másrészt megfigyelték, hogy amikor a nap ott kelt fel ahol a Szíriusz lenyugodott, akkor indult meg a bőséget hozó áradás. Ízisz személye és kultusza tehát erőteljesen kötődik a vízhez és ezért a víz - a megszentelt víz, fontos eleme volt a szertartásoknak, sőt ezzel történt az áldozat bemutatása is.

“a főpap végigjárta köröskörül sorra az oltárokat, ünnepélyes szertartások közben végezte az istentiszteletet, szent edényben vizet hozott a szentélyből s ezzel áldozott.” (Apuleius: Az aranyszamár)

A termékenységi funkciók mellett még egy olyan fontos elemmel is bővült az istennőkép, amely kapcsolatban állt az egyiptomi gabonával. Egyiptom volt Róma elsőszámú gabonaellátója és Ízisz nemcsak ennek a gabonának, hanem a szállításának, a tengeri hajózásnak és a kereskedelemnek is a védelmezője. Jellemző ábrázolása: Ízisz áll a hajó orrában és a ruhájába kapó szél segítségével jut el a gabona Rómába. Ehhez köthető az istennő legfontosabb római kultusza a március elején ünnepelt Navigium Isidis is.

“Azt a napot, amely a mai éjszakából fog születni, ősrégi jámbor hagyomány nekem szentelte rég: ezen a napon elülnek már a téli viharok, lecsillapodnak a tenger tomboló hullámai, hajózható megint a végtelen víz, és ekkor papjaim új hajót ajánlanak fel nekem s áldozatul hozzák minden árujuk legjavát.” (Apuleius: Az aranyszamár)

A frízen láthatjuk még a pajzsra és lándzsára támaszkodó Mars figuráját, míg a sarokkváder oldalfelületén Hercules alakját, akinek képmásában korábban Commodus arcvonásait vélte felfedezni a kutatás.

Az egyiptomi és a római istenek ilyen jellegű együttes ábrázolása a korszakra általánosan jellemző befogadó vallásszemléletről, valamint a keleti kultuszok és az államvallás erős összefonódásáról tanúskodnak. Ezt jól mutatják az egykori építési felirat két oldalán álló, pálmaágat és győzelmi koszorút tartó Victoria alakok is.

“Most egyikük, akit valamennyien titkárnak neveztek ... magas emelvényről könyvből s irásokból áldást imádkozott a nagyhatalmú császárra, a szenátusra, a lovagrendre, az egész római népre ... ” (Apuleius: Az aranyszamár.)


A szentélyben tisztelt istenségek kultuszképei közül sajnos csak néhány apró töredék maradt az utókorra. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű Serapis kisméretű márvány kultusszobrának feje. A szobortöredék és a homlokzati fríz Serapis ábrázolása alapján felvethető, hogy a szentély – bár felirata szerint azt Ízisznek szentelték – esetleg más istenek – köztük Serapis – tiszteletének is központja volt.

 Serapis szobor feje (Fotó: Tárczy Tamás)

 

Másik fontos darab Amor és Psyché - töredékességében is megkapó szépségű - finoman faragott márványtorzója. 

 Amor és Psyché márvány szobrocskája (Fotó: Tárczy Tamás)

 

Még 1972-ben egy különlegességnek számító, erősen töredékes márványfaragvány került elő, amely egy sast vagy sólymot ábrázol. Ha a töredék egy sólyomszobor töredéke, az a római császárkori Hórusz ábrázolások rendkívül ritka példánya lenne. Amennyiben a darabot sasként határozhatjuk meg, akkor feltehetően egy Jupitert ábrázoló emlék részeként értelmezhető. Ez utóbbi esetben ismét az alexandriai eredetű kultuszok és a római államvallás összefonódásával találkozhatunk.

A tavalyi év során egy újabb fontos lelettel gazdagodott a kollekció: egy nagyjából egyharmad életnagyságú, mezítláb, földig érő ruhában ábrázolt (isten?)nő márványszobrának töredéke került napvilágra.

 A 2009-ben előkerült istennőszobor töredéke (Fotó: Kiss Tamás)

 

A templomból vagy környékéről származó kisleletek között több kiemelkedő jelentőségű és minőségű darab is található: Basztet macskát ábrázoló töredékes bronz szobrocska, illetve egy márványból faragott fiatal fríg sapkás férfifej, melyet Attis, esetleg a bikaölő Mithras  ábrázolásának vélhetünk.

 Basztet istennő bronz szobra (Fotó: Tárczy Tamás)

 

Az Iseum vallási sokszínűségének emlékei a szentélyben előkerült Ízisz, Jupiter-Hamon, valamint Sol és Luna ábrázolásos mécsesek. Eredetét tekintve szintén az egyiptomi kultúrkörből származtatható a városban előkerült íbisz alakú bronzmécses is.

 Íbisz alakú bronz mécses (Fotó: Tárczy Tamás)

 

Az említettek mellett számos olyan lelet ismert a városból, ami ugyan nem az Iseum területéről vagy közvetlen közeléből származik, de vallástörténeti tartalmuk alapján azokat a helyi Ízisz tisztelet – tágabban értelmezve pedig az egyiptomi eredetű kultuszok – fontos savariai emlékeinek kell tartanunk. Ezek közül a Szfinxek tiszteletére emelt kisméretű oltárokat kell megemlítenünk, amelyeket kezdetektől fogva a szentéllyel, illetve az itt folyt kultusszal hozott összefüggésbe a kutatás.

Izgalmas kérdések sorát veti fel a savariai Iseumnak az a topográfiai sajátossága, hogy közvetlen közelében további keleti istenségek tiszteletére emelt szentélyek álltak. Az Iseum délkeleti sarkával szemben, a Borostyán út túloldalán Jupiter Dolichenus szentélyét tárták fel. Az Ízisz szentély északi szomszédságában vagy – a Mainzban feltárt közös szentélyhez hasonlóan - magában a szentélyben Magna Mater-Kybelé kultuszhelye található meg. Az Iseummal szemben pedig, feltehetően egy további, szintén keleti eredetű szentéllyel számolhatunk. Mindezek alapján nyilvánvaló, hogy Carnuntumhoz és Poetoviohoz hasonlóan Savariában is egy kiterjedt szentélykörzet létezett. Ezt a felismerést fogalmazta meg már a múlt század 70-es éveinek elején Szentléleky Tihamér, amikor az Iseum előtt elhaladó Borostyán utat „Keleti szentélyek útja”-kén értelmezte.

A Kr. u. 4. század első felében radikális változások érhették az Iseumot és az Ízisz hívők savariai közösségét. A kereszténység terjedésével az istennő tisztelőinek köre nyilván hamar megcsappant, és a kereszténnyé vált császárok sem igényelték tovább az Istennő támogatását. A híveit és magas rangú támogatóit vesztett szentélyt pedig már maguk a rómaiak bontották el szisztematikusan a 4. század derekán. A romokat elplanírozták, a használható építőanyagot a szomszédos nagyméretű gabonaraktár építéséhez használták fel, míg a márványfaragványok többségét felaprították és meszet égettek belőlük. Az egykori pogány szentély helyén pedig kiterjedt keresztény temető létesült.

Az Iseum 2010. júliusában

A feltárt épületmaradványok és az eddig napvilágra került mintegy félmillió régészeti tárgy alapján ma már biztosnak látszik, hogy mérete, építészeti kivitele, illetve a előkerült leletek alapján a savariai Iseumot a Duna vidéki Ízisz kultusz főtemplomának kell tartanunk.