Azaum, egy római tábor a vörösiszap fogságában

A római határvédelmi rendszer magyarországi szakaszának világörökségi nevezési programja során jutottam el az almásfüzitői római katonai tábor, Azaum feldolgozásához. Szegény tábor története rémmesébe illő, de a hideg veríték sajnos nem csak az eltávozott római szellemek hátán futkos…



A katonai táborok sorában Pannonia egyik legiotáborától, Brigetiotól keletre lelhettek rá a kutatók Azaumra. Habár Fülep Ferenc és Bíró Endre ásatásai ígéretesen indultak, a helyszín mégsem elsősorban a gazdag leletanyag alapján vált híressé, avagy inkább hírhedté.

A ripa Pannonica lelőhelyeinek azonosítása során fontos szerepet játszik az archív, és a közelmúltban készült légi felvételek kiértékelése. A Pécsi Légirégészeti Téka adattára több ezer felvételt őriz a limesről, mely egyrészt Visy Zsolt kutatásaihoz, másrészt az évek óta zajló projektekhez és Otto Braasch repüléseihez köthető. Talán azt is mondhatnám, hogy ezek nélkül a világörökségi nevezés előkészítése kissé darabosabban menne amellett, hogy a nevezendő helyszínek száma jelentősen csökkenne.

Az Almásfüzitő mellett fekvő római táborról jó ideje nem készültek légi felvételek. Egyetlen támpontunk – Neogrády felvétele és az ásatások mellett – egy 1940-ben, térképészeti céllal készített felvétel, melyen lekerekített sarkú négyszögletes sáv jelzi a tábor árkát. Hogyhogy nem fotóztuk azóta a helyet?


forrás: Visy Zs.: A ripa Pannonica Magyarországon


Az ok az alumíniumgyártás fellendülésében keresendő. 1950-ben kezdte meg az Almásfüzitői Timföldgyár a termelést, a gyártás melléktermékét, a kolontári pusztításból ismertté vált veszélyes vörösiszapot viszont valahol tárolni kellett. A szocialista éra műemlékvédelmi irányelveit meg se próbáljuk összevetni holmi tervgazdasági célkitűzéssel, de környezetvédő gondolkodást se keressünk a történet mögött! Így készültek el sorban a Dunára támaszkodó vörösiszap-zagytározó kazetták.

Azaum bármennyire is igyekezett, nem menekülhetett: 1979-ben a timföldgyár kivetette hálóját, vagy inkább kiterítette szemetét… az erődre. A VII. számú kazetta megépítésével a római tábor sorsa – legjobb esetben is hosszú időre – megpecsételődött. Jelenleg mintegy 70 hektár területen kb. 4,3 millió m3 vörösiszap, és más veszélyes hulladék fedi el környezetével együtt.




Azaum a vörösiszap alatt nagyobb térképen való megjelenítése

A kutatás szempontjából a kérdés az volt, hogy egyáltalán – a zagy alatt – maradt-e valami a táborból. Bár nem római szempontú, de szerencsére található némi forrásanyag a témával kapcsolatban. Elsősorban Viczián István kutatásait szeretném kiemelni és olvasásra ajánlani (!), mely a terület környezetgeomorfológiájával foglalkozik, s ahonnét adataim egy része is származik.

Mikor először kézbe vettem az archív légi felvételt megdöbbentett, hogy milyen helyre épült fel a VII. számú vörösiszap-zagytározó kazetta. Itt nem csak a római emlékek jelentőségére, hanem a környezet adta lehetőségekre gondolok. A felvételen egyértelműen látható, hogy a terület folyóvizekkel és felhagyott medrekkel tagolt, valamint közvetlenül a Dunára támaszkodik. Geomorfológiai tanulmányaimat leporolva fenntartásokkal kezeltem a látottakat, pontosabban a tározó építésére kiválasztott helyet. Viczián István eredményei ezt sajnos megerősítették.



A római tábor eredeti környezetére vonatkozóan csak feltételezésekkel élhetünk, de minden bizonnyal jelentős szerepet játszott benne a víz. A képek és térképek alapján látható, hogy Azaum valójában egy időszakosan szigetként fennálló helyre települt. A lelőhelytől délre, ahol most a Szőny-Füzitői-csatorna van, egykor a Duna folyt, de a sziget jelleg egy másik medernek is köszönhető.

Ezeket az alacsonyan fekvő területeket áradások idején víz borította, mely védelmi szempontból nyilván előnyös is lehetett, de sajnos hozzá tartozik, hogy a vizek és főként a talajvíz áramlása azóta sem állt meg…

Szóval a rómaiak felett eljárt az idő, s bár Mikoviny Sámuel komoly vízrendezési munkákat végzett a területen, a természet azóta is meg-megmutatta oroszlánkörmeit. A VII. számú zagytározó tervezésénél ez nem igazán érdekelte a mérnököket. A főként vízáteresztő folyami hordalékból felépült részt megszabadították a növényektől, a felső kb. 30 cm humuszrétegtől, majd felszántották a kitűzött területet. Utána ezt az anyagot tömörítették, felhúzták a gátakat (főként salakpernyéből), és vízzáró réteg nélkül ráeresztették a vörösiszapot.



A római tábor szempontjából ez azt jelenti, hogy „még lehet ott valami”. Gondoljunk csak bele, az autópálya-feltárásokon a humuszolás után is marad még régészet, tehát itt is lehet. Csak szegény romok némi lúgos, nehézfémes, és más veszélyes hulladékokkal szennyezett „mártást” kaptak.

Azért ennyire nem vagyok szakbarbár… tehát szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy amit a római romok megkaptak, az gyakorlatilag szabadon került, és kerül ma is bele a talajvízbe, ezen keresztül pedig a Dunába is!

Ha valaki arra jár láthatja, hogy a területet rekultiválják, a tetejét igyekeznek különböző anyagokkal befedni. Ez megóvja majd a környező lakosokat és a természetet a szálló portól, de a mélyben lévő, vízzel átjárt vörösiszap szennyező hatása valószínűleg az anyag elszállításáig fennáll!

Egyben biztosak lehetünk: ha maradt valami a római táborból, azt nem a ma, de nem is a közeljövő kutatói fogják ásogatni. Talán vegyük úgy, hogy régészeti örökségünk megóvásának egy speciális módjával van dolgunk, s reménykedjünk, hogy a sz@r addig sem borul a nyakunkba!

 

A bejegyzés eredetileg a Légirégészeti blogon jelent meg