- Emberek, van egy jó, meg rossz hírem! – hirdeti ki a hajcsár az evezősöknek a gályán. - A jó hír az, hogy holnap mindenki dupla fejadagot kap, a rossz az, hogy a kapitány vízisíelni akar! Ez a régi vicc jut az ember eszébe, arról a parlamentnek benyújtott új törvénytervezetről, amely alapjaiban semmisítené meg a magyar régészeti lelőhelyek védelmét.

A különbség a vicchez képest sajnos az, hogy a tervezet a képzeletbeli „fejadagot” is töredékére csökkentené le.

A történet a kulturális örökség védelméről szóló törvény valóban pozitív célú módosításával indult, amelyben a nemzeti emlékhelyek védelmét igyekeztek szabályozni a jogalkotók a nyár elején. Ehhez a törvénymódosításhoz csaptak hozzá szeptember végén hírtelen néhány különös pontot a régészeti feltárásokkal kapcsolatban.

A tervezet egyik legsúlyosabb pontja az, hogy a nagyberuházásokhoz (pl. autópálya építések, kiemelt állami fejlesztések) kapcsolódó feltárási munkák kezdeti fázisát jelentő próbafeltárásokat maximálisan 30 munkanapra, majd az ezt követő megelőző feltárások időtartamát szintén legfeljebb 30 munkanapra szándékoznak korlátozni. És mindezt nem régészeti lelőhelyenként, – ami szintúgy megoldhatatlan lenne - hanem a teljes beruházási terület vonatkozásában!

Ez a felvetés mind szakmai, mind logisztikai szempontból annyira abszurd, mintha mondjuk az állam önkényesen azt mondaná, hogy egy bármilyen nagyságú és funkciójú épület felépítése - legyen az egy fészer, vagy a Nemzeti Színház épülete - nem tarthat tovább 1 hónapnál.

Elég, ha csupán az autópályákra gondolunk, ahol az akár több tucat, köztük gyakran több 10.000 avagy a 100.000 négyzetméter nagyságot is meghaladó lelőhelyeken kellene maximálisan 30 munkanap alatt elvégezni a mentést. De vegyünk egy konkrét példát.

Itt, ezen a blogon is részletesen bemutattuk a Perkáta környékén folyó feltárásokat, ahol európai mércével mérve is kiemelkedő jelentőségű ásatásokon egy Árpád-kori település mellett egy hasonló korú templom, illetve a középkori magyarság által használt, több mint 5000 sírból álló temető is előkerült. Hogy mi is maradna egy ilyen lelőhelyből amennyiben a törvénymódosítás életbe lépne? Ezrek csontjai a hányókban. A tervezetben ugyan szó esik arról, hogy a feltárások hosszabb időtartamában a beruházó és a feltáró intézmény megegyezhet, de ennek realitása – a minden alkalommal feszes kivitelezési munkák miatt – sajnos elenyésző.

A tervezet a régészeti munkák időtartamára vonatkozó kikötései a nagyberuházások többségének területszerzési sajátosságai miatt is igen meglepőek. A kisajátítások nem varázsütésre történnek, gyakran évekig nem sikerül bizonyos földeket megszerezni, előfordul, hogy egyes részeken már a kivitelezés alaposan előrehaladt, míg másokon még a gazdával egyezkednek. Könnyen belátható, hogy ilyen körülmények között nem biztosítható az, hogy a próbafeltárások avagy a megelőző feltárások egyazon 30 nap alatt az egész projektterületen elvégezhetőek legyenek.

A tervezet másik súlyos pontja a régészeti feltárások költségének brutális csökkentése. A korábbi szabályozás erre célra a beruházások teljes költségének legalább 0,9%-át szánta. Az új tervezett szerint erre a célra költségek legfeljebb 1% -a fordítható.

Különféle számítások szerint a megfelelően előkészített építési beruházások esetében a régészeti lelőhelyek megmentésére fordított összegek kb. 4-8%-át tették ki a költségeknek. Világosan látható tehát, hogy a jelenlegi tervezet elfogadása esetén a régészeti örökségnek csupán 13-25%-a menthető majd meg!

További, rendkívül súlyos problémát vett fel az, hogy a feltárást végző intézmények a lehetetlen időhatárok és anyagi körülmények között a leletek mentésére koncentrálnak majd, a laikusok számára kevéssé látható, de éppen olyan fontossággal bíró feldolgozásra, a dokumentációk elkészítésére, a leletek mosására, restaurálására, leltározására, raktározására, tudományos feldolgozására és közzétételére már nem fog forrás jutni. Örökségünkre pincékben, padlásokon vár majd az enyészet.

A tervezet a jelenleg is futó projektekre is – visszamenőleges hatállyal - kiterjesztené a szabályozást, mégpedig oly módon, hogy a felek számára a hatályba lépéstől számított 30 napon belül szerződésmódosítást írna elő. Talány azonban, hogy mégis miképpen képzeli el a benyújtó kezelni azt a helyzetet, amikor egy projekt esetén az örökségvédelmi célra fordított összegek már a jelen pillanatban meghaladják az említett, plafont jelentő 1%-ot. Erősen valószínű, hogy a kidolgozatlan koncepció következtében a fel nem tárt lelőhelyekre egyszerűen a bulldózerek várnak majd.

Hogy mi a megoldás? Miképpen teremhető meg az egyensúly a gazdasági és az örökségvédelmi érdekek között?

Mindenekelőtt józan mértéktartással a gazdaság, a régészet és a politika oldaláról egyaránt. A régészetnek szükséges belátnia, hogy a beruházásoknak mind az időtényező, mind a költségek szempontjából joggal van igényük a kiszámíthatóságra. Nem történhet meg, hogy például egy 6 hónapra tervezett feltárássorozat 1,5 évig tartson, avagy hogy a költségek a többszörösükre növekedjenek az eredeti megállapodáshoz képest. A beruházóknak viszont a korábbi, gyakran előforduló gyakorlattal szemben a régészeti munkák elvégzéséről jó előre gondoskodniuk szükséges, illetve tudatosan törekedniük kell arra, hogy a beruházással elkerüljék a régészeti lelőhelyeket, valamint amennyiben ez nem lehetséges, áldozniuk szükséges arra, hogy az örökségvédelmi kockázatokat alaposan megismerjék. A megoldás a politika kezében van.

Megfelelő, körültekintő szabályozással igenis elérhető, hogy az előzetes örökségvédelmi dokumentációk elkészítésére megfelelő időtartam és költségkeret jusson, azok az immáron elérhető módszerek széles körére alapozva jó pontossággal készüljenek el, amely aztán lehetővé teszi a régészeti költségek pontos kiszámítását.

A politikának szükséges belátnia azt is, hogy a költségeknek és a feltárások időtartamának a tervezett módon történő drasztikus csökkentése, az örökségvédelem európai szinten kirívóan egyedülálló ellehetetlenítése helyett az eljárások körültekintőbb szabályozásával érhetne célt, amellyel a gazdasági és örökségvédelmi érdekek egyensúlyba hozhatóak, nemzeti örökségünk jelentős részének beáldozása nélkül.