A Fekete-tenger vidékén a Kr.e. 8. század vége táján megjelenő, majd letelepedő szkíta népcsoportokról az ókori görögök, asszírok és perzsák kortársaiként viszonylag bőséges írott forrással rendelkezünk.

Ezeket a forrásokat egészítették ki a 18-19. századtól az egykori cári Oroszország területén előkerült, a szkíták hagyatékának tartott, hatalmas sírhalmokból (kurgánsírokból) származó egyedülálló művészi színvonalon készült nemesfém tárgyak. Ezek a jellegzetes stílusjegyeket mutató ötvösművészeti remekek irányították rá a figyelmet erre az eurázsiai sztyeppét és erdős sztyeppét több száz éven át uraló, és a későbbi korok népeiben is mély nyomot hagyó népességre és kultúrkörre. 

A zöldhalompusztai aranyszarvas

A zömmel I. Péter cár a szentpétervári Ermitázsban őrzött gyűjteményéből származó leletekből összeállított látványos kiállításokon az érdeklődő közönség általában leginkább csak a szkíták leggazdagabb emlékeit, a sztyeppe fölé magasodó halomsírokba eltemetett vezető rétegének túlvilágra szánt tárgyait, sírmellékleteit ismerheti meg. Egy ilyen reprezentatív válogatást tavaly Magyarországon, a Nemzeti Múzeumban is megcsodálhattunk. A Szkíta aranykincsek című tárlat közelebb hozta hozzánk a tőlünk sok száz vagy ezer kilométerre, a mai Ukrajna és Oroszország területén feltárt szkíta sírok aranytól csillogó pompáját, valamint a kiállítás mellékleteként bemutatott néhányat a szkíta korszak Kárpát-medencei, magyarországi emlékeinek emblematikus darabjai közül is.

Csak a vendégkönyvébe beleolvasva számos nyitott kérdést hagyott maga után ez a kiállítás, elsősorban talán azokban, akik a szkíták, vagy a szkíta jellegű kultúrát hordozó népcsoportok magyarországi jelenléte és leletei iránt érdeklődtek.

Ki ne ismerné a logóként, politikai jelképként, vagy csak díszítő elemként is számtalanszor felhasznált zöldhalompusztai aranyszarvast? Hányan tudnak ugyanakkor bármit is arról, hogy milyen szerepet játszik ez a tárgy az ebben a korban itt élő népek, közösségek életében, társadalmában? Mit tudunk megtalálásáról, vagy arról, hogyan, mikor és miért került a föld alá? És a legendás szarvas tényleg olyan egyedülálló? Vagy találtak már hasonló darabokat hazánk területén? És egyáltalán, milyen volt a szkítakori elit Magyarországon? A következő rövid összefoglalásban igyekszem erre a néhány kérdésre, ha nem is mindig végleges választ adni.

Agathürszoszok és szigünnák

 

A szkíta jellegű anyagi kultúra keleti határa Belső-Ázsiában, az Altáj-hegység lábainál húzódik, délen a Fekete-tenger északi partvidéke és a Kaukázus hegyvonulatai, északon az erdős sztyeppe övezetében nagyjából az Urál-hegység déli része és a Volga felső folyásának vidéke határolja, nyugat felé pedig éppen a Kárpát-medencében, a Duna vonalánál ér véget.

 

Ebben a régióban a keleti sztyeppe-vidékről és a Kaukázus környékéről származó tárgyak először a vaskor kezdetén, nagyjából a Kr.e. 9-8. század fordulóján, a preszkíta időszakban tűnnek fel. A nomád hadviseléshez kötődő új fegyverzet és lószerszámzat elemei hamar népszerűvé válnak és elterjednek a szomszédos népcsoportok és közösségek (elsősorban a Hallstatt-kultúra dunántúli csoportja) vezető elitjének körében is.

 

A preszkíta korban presztizsértékűvé váló keleti eredetű tárgyak széleskörű elterjedése felveti a kérdést, hogy számolhatunk-e ebben az időszakban nagyobb keleti eredetű népcsoportok beáramlásával a Kárpát-medencébe. Felmerül a lehetősége ugyanis, hogy csak kisebb csoportok megjelenéséről, elit-váltásról, vagy csupán egy újfajta divat felfutásáról beszélhetünk.

 

A keleti eredetű migráció elméletének támogatói a bevándorlókat legtöbbször az írott forrásokból ismert, a szkíták előtt a Fekete-tenger északi partvidékének zónájában megtelepedő kimmerekkel azonosították. Ezt a kézenfekvőnek tűnő magyarázatot azonban a kutatás újabb eredményei már nem tudták kellőképpen igazolni, így a kérdés egyelőre nyitva maradt. 

A szkíta állatstílus első elemei és a korai szkíta korra jellemző új tárgytípusok a Kárpát-medence keleti felén a Kr.e. 7. század közepe táján jelennek meg, és ezzel megnyitják az egészen a Kr.e. 4. századig tartó új korszakot, a középső vaskor időszakát. Ezt a mintegy 250 éves periódust a dunántúli Hallstatt-kultúra szomszédságában, a Kisalföld Dunától északra fekvő részein, az Alföldön a Maros vonaláig, valamint az Északi-középhegység vidékén, Kárpátalján és Erdélyben egyaránt túlnyomóan a szkíta kultúra emlékei jellemzik.

 

A korszak régészetével foglalkozó mind hazai, mind külföldi kutatás régóta vitatkozik azon, hogy ez az új, egyértelműen keleti, sztyeppei eredetű elemeket felvonultató, a szkítához hasonló, de a korábbi őslakosság kultúrájának jegyeit is magában hordozó műveltség milyen etnikai hátérrel bír, milyen népességi és társadalmi változások okozzák a létrejöttét.

 

A vegyes, vagyis nyújtott háton fekvő, zsugorított, szórthamvas és urnás temetkezési rítussal, szkíta és helyi jellegű tárgyakkal együtt eltemetett, a letelepedett életformát mutató, növénytermesztésből és állattartásból élő lakosság falvainak anyagi kultúrája egyformán igazolni látszik a helyi, későbronzkori népességek továbbélését és keletről érkezett új betelepülők, az őslakossággal szemben domináns, szkíta jellegű kultúrát hordozó csoportok jelenlétét.

 

A Kárpát-medence szkítakori lakosságát minden valószínűség szerint azonosíthatjuk két Hérodotosz által név szerint is említett népcsoporttal. Az Alföld szkíta jellegű műveltségét, az ún. Vekerzug-kultúrát létrehozó csoportot feltehetően a szigünnákkal, az erdélyi ún. Csombord-csoport hasonló közösségeit pedig az agathürszoszokkal feleltethetjük meg.

 

Hérodotosz többek közt ezt írja róluk: „Úgy hallottam, az Isztroszon túl egyetlen nép lakik, a méd viseletben járó szigünnák. Bozontos lovaiknak, amelyeket állítólag öthüvelyknyi szőr borít, termete kicsi, orra tömpe, s egy embert ugyan nem bírnak el, de kocsiba fogva páratlanul gyorsak, s ezért az ott lakók mind kocsin járnak.” (Hérodotosz V. 9.)

„Az Isztroszba ömlik továbbá az agathürszoszok földjén eredő Marisz…” (Hérodotosz IV: 49.) „Az agathürszoszok minden embernél jobban kedvelik a fényűzést, és teleaggatják magukat arany ékszerekkel. Az asszonyokat közösen használják, úgyhogy valamennyien vérrokonai és testvérei egymásnak, ezért nincs köztük sem gyűlölség, sem irigység. Szokásaik különben ugyanolyanok, mint a thrákokéi.” (Hérodotosz IV: 104.)

 

Ugyan ezek a megfeleltetések ma is vita tárgyát képezik, Hérodotosz leírásainak néhány eleme, ha nem is pontos, de mindenképpen meglepő analógiákat mutat a régészeti adatokkal.

 

Tudjuk például, hogy az Alföld szkítakori lakossága értett a lótenyésztéshez és az innen származó, kis marmagasságú lovak Közép- és Délkelet-Európa távolabbi területeire is eljutottak. Érdekes párhuzamot mutatnak a Kr.e. 5. századból származó leírással az ugyan erre az időszakra datált szentes-vekerzugi, négykerekű kocsival ellátott lótemetkezések is. Az agathürszoszok aranygazdagsága már nehezebben igazolható, az erdélyi területek szkítakori kultúrájára kevésbé jellemzőek a sztyeppeihez hasonló pompával eltemetett előkelők; több, mint valószínű ugyanakkor, hogy a rézkor óta ismert és használt erdélyi aranyérc lelőhelyek ebben az időszakban is kiemelkedő szerepet játszottak.
 

A zöldhalompusztai fejedelmi sír

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Mezőkereszteshez tartozó Zöldhalompusztán 1928 áprilisában került elő az egyik legismertebb és legértékesebb hazai régészeti emlékünk. A mintegy 25 m átmérőjű és közel 1 m magas halomszerű kiemelkedésen, a Kubik-család temetkezési helyén egy új sír ásásakor bukkantak a munkások a híres leletre.

A Magyar Nemzeti Múzeum akkori főigazgatója, Hóman Bálint Fettich Nándort és Márton Lajost küldte ki a helyszínre próbaásatást végezni, amelyre az év júniusában került sor. A leletet találó munkások elmondása alapján a halomban fekvő egykori sírt észak-déli irányú, hosszúkás négyszög alakú, hamus folt jelezte; maguk a tárgyak ennek a hamus résznek az alján, egy csomóban feküdtek.

Legelőször a kis aranygombok kerültek napvilágra, azután a szarvasalak és legalul a lánc töredékei; körülöttük apró, égett csontmaradványok hevertek. A család által a munkásoktól napokkal később megmentett leletek mellett valószínűleg egykor más tárgyak is tartoztak a sír mellékletei közé.

A találók apró, ezüstszínű fémgolyócskákról is említést tettek, amik eredetileg talán a lánc részei lehettek, de beszámoltak egy nagy, sisakforma, rozsdás tárgyról is, aminek sajnos szintén nyoma veszett. Az aranyleleteken látható zöld patinanyomok tanúsága szerint eredetileg valószínűleg bronzból készült tárgyak is kerültek a sírmellékletek közé.

A zöldhalompusztai lelet ma meglévő és a Nemzeti Múzeumban látható tárgyai a következők: a leroskadó, fejét hátrafelé fordító, aranylemezből domborított 37 cm-es szarvasalak, a három oroszlánfigurával díszített, nyolc aranyszálból összefont, két végén hosszúkás halfej alakú hüvelyben végződő aranylánc, 136 db arany félgömb alakú pityke és egy csüngő. 

A leletegyüttessel és legfőképpen az aranyszarvassal a magyar régészet az elmúlt 80 évben meglehetősen sokat foglalkozott, vizsgálták formai, technikai és stíluskritikai szempontból, összehasonlítva a szkíta állatstílus hasonló emlékeivel, vitatkozva a készítésének helyét és idejét illetően, de az ábrázolt állat zoológiai azonosítására tett kísérlet is megtörtént. Ezen kutatások alapján ma a következő kép rekonstruálható:

Az aranylemezből készült, szarvasalakot formázó tárgy kétségkívül a vaskori ötvösművészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. Az állat fejét és lábait zsinórminta díszíti, határolja, az agancs és a nyak közötti felületen egy kampóscsőrű madárfej található. A szemeket és a fület rekeszek alkotják, amiket eredetileg világoskék üvegpasztával töltöttek ki. A tárgy felerősítésére a hátlapra forrasztott kis karikák szolgáltak. A leletet találó munkások sajnos a szarvast középen kettévágták és a középső részéből egy háromszög alakú darab elveszett.

Fettich Nándor

1900-ban született Acsádon, középiskolai tanulmányait Szombathelyen és Budapesten végezte. 1924-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte bölcsész-doktori oklevelét Pannóniai fogadalmi táblák című értekezésével. 1922-től történelem-latin szakos tanár, 1921-1923 közt a Zeneakadémia fuvola tanszakának növendéke volt, majd 1923-tól a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott. Miután megtanult oroszul, 1926-ban régészeti tanulmányúton járt Leningrádban, Moszkvában, Kazanyban és Permben.

1941-ben kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójává, ebben az évben kezdett ötvösséggel foglalkozni. 1941. decembere és 1942. januárja között László Gyulával együtt a német megszállás alatt lévő Ukrajna területén, főként Kijevben a múzeumok népvándorlás- és honfoglalás kori anyagának leltározásával és mentésével foglalkozott.

 

1944. júliusa -1945. áprilisa között a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgató-helyettese. 1945. májusában a múzeumi igazolóbizottság németbarátságára való hivatkozással nyugdíjaztatta, de a határozatot már augusztusban visszavonták és Fettichet visszahelyezték múzeumi őri állásába.

1949-ben az ún. Esterházy-kincsek kapcsán keltett politikai kampányt felhasználva véglegesen nyugdíjazták.

 

1950-ben mérnöki napszámos, 1950-51-ben üzemi nyilvántartó, 1954-ben játékkészítő munkás, 1954-55-ben irattáros, 1955-ben betanított munkás volt. 1957-től az Ötvösművészek Alkotóközösségének tagja, 1957-ben alkotásaival részt vett a Brüsszeli világkiállításon.

 

1929-51 között a népvándorlás archeológiája című tárgykör magántanára volt a budapesti egyetemen. 1959-60-ban az MTA Régészeti Kutatócsoportjának ásatási technikusa, 1963-tól a veszprémi Bakonyi Múzeum, 1964-69-ben az MTA Régészeti Intézetének szerződéses munkatársa. Tagja volt a Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulatnak és a Helsinki Finnugor Társaságnak. 1971-ben hunyt el Budapesten; rehabilitációjára 1989. május 9-én került sor. Az ős- és népvándorláskori régészet nemzetközi szinten is elismert, egyik legnagyobb hazai alakja. Széles műveltsége, kiemelkedő rajztehetsége, ötvösművészeti ismeretei hozzásegítették, hogy a tudományág számos területén maradandót alkosson; művei a mai napig alapvető fontosságúak maradtak.

Arra már Fettich Nándor is rámutatott, hogy a zöldhalompusztai (és tápiószentmártoni) szarvasokhoz hasonlók a dél-orosz sztyeppevidék szkíta fejedelmi kurgánjaiból kerültek elő. Legközelebbi párhuzamukként a Kaukázus északnyugati lábainál, a Kubán-vidéken fekvő kosztromszkajai halomsírban felfedezett arany szarvasalakot jelölte meg, a magyarországi darabok legközelebbi analógiájának ma is ez tekinthető.

Aranyszarvas a kosztromszkajai kurgánból

Ennek az aranyszarvasnak a megtalálási helyzete alapján Fettich a tárgy funkcióját is meghatározta: szerinte mindkét hazai lelet egyfajta hatalmi jelvényként értelmezhető pajzsdísz lehetett. Máig is ez az elképzelés tűnik a legvalószínűbbnek.

A zöldhalompusztai szarvas további fontos párhuzamait az Északkelet-Bulgáriában levő Garcsinovóban talált bronz préselőminta és a Krím-félsziget keleti részén található kul-obai kurgán kosztromszkajaihoz hasonló arany szarvasalakja jelentik. 

A kul-obai aranyszarvas

A fonott aranylánchoz leginkább hasonló darab az északnyugat-iráni ziwiyeh-i kincsből és a mai Lengyelország nyugati határánál feltárt vettersfeldei (Witaszkowo) aranyleletből ismert.

A lelet korának meghatározásával mind a hazai (többek közt Fettich Nándor, Bottyán Árpád, Párducz Mihály, Vékony Gábor), mind a külföldi (T. Sulimirski, M. Dušek, N. L. Členova, S. A. Skoryj és mások) kutatás sokat foglalkozott.

A korábbi, elsősorban a Kr.e. 6. és 5. századra tett keltezések után ma elsősorban Kemenczei Tibor véleménye alapján készítésének és a lelet többi darabjával együtt földbe kerülésének idejét a Kr.e. 7-6. századra tehetjük.

A pajzsdísz készítési helyének lokalizálásával már nagyobb gondban vagyunk, ebben a kérdésben is többféle álláspont látott az évtizedek során napvilágot. A tárgy egyértelműen a Kubán-vidéki, iráni-szkíta stílusban létrehozott ötvösmunkákkal mutatja a legszorosabb rokonságot, de erre az ötvösművészetre a szkíta korban még az észak-pontusi térség görög-szkíta műhelyei is meghatározó hatással bírtak.

Szkíta fegyverzet rekonstrukciója pajzsdíszkén szolgáló aranyszarvassal (Cernenko - McBride 1983)

Könnyen lehet ugyanakkor, hogy a zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni szarvasok már a Kárpát-medence keleti felének műhelyeiben készültek, ezek az ötvösök azonban a sztyeppei művészet mintaképei szerint dolgoztak, a szkíta állatstílust tökéletesen ismerték.

Ezek alapján zöldhalompusztai sírról megállapítható, hogy ha nem is mutat a Fekete-tenger vidékének királyi szkítáihoz hasonló gazdagságot, mindenképpen a szkítakor egyik legkiemelkedőbb Kárpát-medencei emlékének tekinthető. Ez az észak-alföldi temetkezés azt mutatja, hogy a Vekerzug-kultúra területén is számolhatunk a középső vaskor idején emelt kurgánsírokkal, melyek a korabeli vezető réteg, fejedelmek, törzs- vagy nemzetségfők sírjait rejthetik, olyan előkelőkét, akik nagy távolságú diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, őrizték hagyományaikat és kivették a részüket a Közép- és Kelet-Európát mozgató folyamatokból és eseményekből.

Folyt. Köv.