„- Miért ásnak még? Én azt hittem, már minden fel van tárva…” Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket gyakran kap a régész az ásatás során. A nagyközönség ugyanis általában úgy gondolja, hogy ma, a 21. században, már mindent tudunk a letűnt kultúrákról, nincs új a nap (föld) alatt. Ezért aztán azt is feleslegesnek tartják, hogy egy-egy újabb korsóval, vagy esetleg csontvázzal gyarapítsuk a múzeumok gyűjteményeit. Pedig a helyzet korántsem ilyen egyszerű.

Amikor 1944 és 47 között feltárták aquincumi római kori polgárváros XXIX. épületét , az ásató régész préshez tartozó nagy méretű faragott mészkőlapot, földbe ásott kemencéket és folyosószerű helyiséget talált és az épületrészt rabszolgaszállással ellátott, szőlő- esetleg olajpréseléssel foglalkozó műhelyként írta le.

Az ásatás helyszíne a polgárvároson belül

A teljesen ismertnek és feltártnak „hitt” épület a szakirodalomban és a látogatóknak szóló vezetőkben, könyvekben egészen a közelmúltig így is szerepelt. A 2004-ben megindult és azóta is folyó új, úgynevezett hitelesítő feltárások azonban egész más eredményeket hoztak: kiderült, hogy az épületben található „folyosó” falai nem is egy építési periódushoz tartoztak, azaz a „folyosó” ilyenformán nem is létezett. A „kemencék” valójában vízzáró agyagrétegbe mélyített, deszkákkal kibélelt vermek voltak, amelyek nagy mennyiségű meszet tartalmaztak.

Az ásatások során előkerült hatalmas mennyiségű állatcsont tüzetes vizsgálata (főként szarvasmarha szarvak, szarvcsapok, ujjperc – és hosszúcsontok) és a Római Birodalom más városaiban feltárt ilyen típusú épületek egyértelművé tették, hogy itt állatcsontot feldolgozó műhely állt. A csontokból enyvet főztek (ezért a tüzelőhely és a rengeteg apróra tört csont) illetve eszközkésztéshez préselték őket (ezért a faragott préslap) a lenyúzott bőrt pedig szintén itt dolgozhatták fel (a mésszel teli vermekben áztatták, puhították őket).

A fentieken kívül arra is sikerült fényt deríteni, hogy a legfelső kőfalak alatt korábbi, még a rómaiak által visszabontott falrészletek, elbontott padlószintek, elplanírozott épületomladékok rejtőznek.

Római cipészműhely

Mi magyarázza a homlokegyenest eltérő és teljesen új eredményeket? Nem, nem a régész hibázott! Több, mint hatvan év telt el a két kutatás között, a módszerek, a technika rengeteget fejlődött ezalatt: a második világháború alatt és környékén végzett ásatások során ugyanis még nemigen tulajdonítottak jelentőséget pl. az állatcsontoknak. Feljegyezték, ha voltak, de nem rendelkeztek annyi információval, hogy megállapítsák milyen célból kerülhettek egy helyre (húsfeldolgozás vagy műhelyhulladék). Ma az állatcsontok vizsgálata külön tudományággá nőtte ki magát (archaeozoológia). Az ásatásokon ma már geológus és archaeobotanikus is segíti a régészek munkáját, akik válaszokat tudnak adni olyan kérdésekre is, hogy milyen növények éltek egy területen egy adott korszakban (erdős, ligetes, mocsaras terület stb.) milyen volt a klíma, sújtották-e árvizek, voltak-e földrengések. Az elszenesedett fadarabból megállapítható, milyen fából készült az adott tárgy, a vizes környezetben előkerülő régészeti korú faanyagok (pl. hordódongák, cölöpök, kútelemek) évgyűrűvizsgálata alapján pedig pontosan meghatározható a kivágás éve (dendrokronológia). Ez akár még néhány évtizede is szinte elképzelhetetlen volt.

A XXIX.-es épület rekonstrukciós rajza

Az aquincumi XXIX. épület 2004 óta folyó kutatása során eddig több, mint 50 ládányi régészeti leletanyag került elő (kerámia, üveg, tégla, állatcsont, freskótöredék) míg a korábbi feltárásból alig néhány leletet találtunk a raktárban. Ez sem feltétlenül a feltáró hibája: a 19.században megindult tudományos kutatások során csak a legfontosabb leletek (ép edények, szobortöredékek) esetében jegyezték fel, melyik honnan került elő, míg bizonyos anyagcsoportokból csak a „legszebbeket” gyűjtötték (díszített kerámiatöredékek, bélyeges téglák) mert egész egyszerűen nem tudták, milyen információ nyerhető, pl. az edénytöredékekből, vagy a már említett állatcsontokból. Mindez ma már elképzelhetetlen, mint ahogy az is, hogy ne jegyezzük fel, melyik tárgy honnan, milyen rétegből származik, ebből ugyanis következtetni lehet mondjuk  egy ház helyiségeinek funkciójára és korára (egy érem, vagy apró terra sigillata töredék is elárulhatja, mikori egy réteg).

A természettudományok felől ma rengeteg új technológia érkezik a régészetbe, gondoljunk itt a talajradarra, amely kimutatja a föld alatt húzódó régészeti korú falakat, árkokat, a feltárásokon alig pár éve bevezetett lézerszkennerre, melynek segítségével akár pár óra alatt, rossz időjárási viszonyok között is fel lehet mérni, egy római vagy középkori épület falait, majd azokat kövenként átrajzolni. Röntgenfelvételek segíthetnek egy ormótlan vasdarab belsejében megtalálni a korrodálódott késpengét.

Látható tehát, hogy a történetnek soha sincs vége: a régészettudomány ugyanúgy fejlődik, mint bármelyik másik tudományág. A régi eredményeket újra értékelhetjük, az ásatásokon újabb és újabb technológiákat „vetünk be” annak érdekében, hogy minél több információt tudjunk kinyerni egy-egy lelőhelyből. Mindeközben azonban arra is gondolni kell, hogy a régészeti lelőhelyek olyanok, akár az ásványkincsek: egy darabig ki lehet termelni őket, de utána elfogynak. Ezért lehetőleg arra kell törekedni, hogy ha egy lelőhelyet egyelőre nem fenyeget közvetlen veszély (pl. beépítés, egyéb pusztítás) azt meg kell hagyni a jövő régészgenerációi számára: ők ugyanis már jóval többet fognak tudni nálunk.

Az aquincum polgárvárosi ház esetében mi is így járunk el: míg a korábbi ásatás szinte a teljes épületrészre kiterjedt, de nem hatolt le a korábbi rétegekbe, az új feltárás során minden helyiségnek csak kb. az egynegyedét kutattuk meg, feltárva a korábbi periódusokat is, ugyanakkor lehetőséget hagyva a későbbi ásatásokra is.