Ahogy arról már röviden beszámoltunk, tavaly tavasszal több római kori díszes sírépítményelem került elő furcsa körülmények között, egy munkagödörben, a XI. kerületben, a Rupphegy déli oldalában.

A kövek az Aquincumi Múzeumba kerültek és aprólékos megtisztításuk, leltárba vételük után itt az ideje, hogy némileg részletesebben foglalkozzunk a leletek értelmezésével, közzétegyük a sírfeliratot, hogy ezzel is további adatokkal szolgáljunk a korszak iránt érdeklődők számára.

Összesen hat, mészkőből faragott kőemlék alkotja a leletegyüttest. Ezek a következők:

1. Vésett felirattal ellátott, téglalap alakú kőlap, homlokzati oldalának bal szélén pillérfőben végződő oszloppal, amelyet a kőlap keskenyebbik oldalán is kifaragtak (a homlokzati oldal oszlopát egy későbbi, másodlagos felhasználás során jórészt lefaragták).

2. Az előbbi kőemlékkel összetartozó, vésett felirattal ellátott, téglalap alakú kőlap, homlokzati oldalának jobb szélén faragott oszloppal, amelyet az egyik keskeny oldalon is kifaragtak.

3. Téglalap alakú kőlap, melynek homlokzati oldalán félköríves fülkében oltáron álló, kezeiben áldozati tálat tartó szolgafiút faragtak ki. A kőlap homlokzati oldalának hosszanti szélein oszlopokat faragtak ki, amelyek közül a bal oldalit a kőlap keskenyebbik oldalán is kidolgozták.

4.-5. Téglalap alakú, díszítés nélküli kőlapok.

6. Sztélé befogadására szolgáló perselykő.

Az első öt kőemlék (vagyis a feliratos és reliefdíszes-, továbbá a díszítés nélküli kőlapok) a teljesen azonos kőanyag és a faragási stílusban mutatkozó egyezések alapján összetartoztak, egyazon sírépítmény részei voltak. A hatodik darab ezektől teljesen független kőemlék, amely egy sztélé talapzataként funkcionált.

Már a találási helyszínen megállapíthattuk, hogy a két feliratos kőlap eredetileg egyetlen nagyobb, nagyjából négyzetalakú kőlapot alkotott, amelyet egy későbbi, másodlagos felhasználás során vágtak csak ketté, nagyjából középen.

A kettévágással nyert téglalapalakú kőlapokat, minden bizonnyal a késő római korban használták fel, valószínűleg csontvázas sírok számára készítettek belőlük kőládát. Korábbi sírkövek, kőemlékek szétdarabolása és másodlagos felhasználása egyáltalán nem ritka jelenség a késő római korban. Carnuntum (ma: Bad-Deutsch Altenburg és Petronell, Ausztria) territoriumán pl. a császárkor első két évszázadából származó sírkövek túlnyomó többsége másodlagos felhasználásból, késő római kőládasírokba beépítve kerül elő. De késő római katonai építkezéseknél is előszeretettel nyúltak az olcsó és nagy mennyiségben rendelkezésre álló korai kőemlékekhez, például a mai pesti Március 15. téren álló római erőd falából is szép számmal kerültek elő másodlagosan beépített kőfaragványok.

Ezek után nézzük a sírfelirat olvasatát és értelmezését:

M(arcus) Aur(elius) Aelianus h(ic) s(itus) e(st) an(norum) XX(?) / M(arcus) Aur(elius) Mogetmarus vet(eranus) / al(ae) I Thr(acum) et Aur(elia) Dumnoma/ra fil(io) pient(issimo) et sibi vivi po/suerun(t)

"Itt nyugszik Marcus Aurelius Aelianus, aki 20 (?) évet élt. (A síremléket) Marcus Aurelius Mogetmarus, a trákok első számú lovas segédcsapatának kiszolgált katonája és Aurelia Dumnomara állították még életükben, drága fiuknak és saját maguknak."

Amint arról a feliratból értesülünk, a síremléket egy valószínűleg 20 éves korában elhunyt fiatalember számára állították szülei (az életkoradat bizonytalansága abból fakad, hogy a felirat ezen a helyen erősen sérült).

Az apa (Marcus Aurelius Mogetmarus) a 2. század második felében és a 3. század folyamán Camponában (ma Nagytétény) állomásozó ala I Thracum veterana sagittaria nevű segédcsapat kiszolgált katonája volt, aki leszerelését követően egykori katonai egységének közelében telepedett le családjával.

A családfő neve is sok mindent elárul. A Mogetmarus összetett, bennszülött kelta név. A név első tagjában a „hatalom”, esetleg „vagyon” jelentésű „mag/mog” kelta szó ismerhető fel, míg a „marus/-mara” utótag jelentése „nagy”. Így a teljes név jelentése nagyjából így adható vissza: ”nagy hatalmú” vagy „nagy vagyonú”. Maga a Mogetmarus név pontosan ilyen alakban nem volt még ismert feliratokról, de Mogitmarus formában találkozunk vele Pannonia Inferiorban (Alsószentiván, Fejér megye), Mogitumarus és Mocetimarus alakban pedig Gallia Narbonensisben.

Az Aurelius nemzettségi név (nomen gentile) arra utal, hogy a római polgárjogot legkorábban Marcus Aurelius császár uralkodási ideje alatt (Kr.u. 161-180), legkésőbb Caracalla császár Kr.u. 212-ben kiadott, széleskörű polgárjogadományozásról határozó rendeletében kapta meg Mogetmarus (vagy esetleg valamelyik felmenője).

Az anya, Aurelia Dumnomara, neve alapján ítélve ugyancsak kelta származású volt. A Dumnomara összetett kelta név: a „dubno/dumno” szó jelentése „világ”, míg a „nagy” jelentésű „marus/-mara” utótagról már volt szó. Nevének másik tagja (Aurelia) legnagyobb valószínűséggel a fent említett Caracalla kori polgárjog adományozással függhet össze. A névtörténeti adatok alapján a felirat (és így a síremlék) leginkább a Kr.u. 3. század első harmadára, esetleg első felére keltezhető.

A család fokozatos romanizációjára utalhat, hogy a kelta származású, valószínűleg frissen római polgárjogot nyert szülők, gyermeküknek már latin hangzású nevet adtak (Aelianus).
De nemcsak a család eredetéről, az egyes személyek jogállásáról „beszélnek” a kövek, hanem például arról is, hogy a feliratot állító szülők tehetősebb társadalmi réteghez tartozhattak.

Az összetartozó rupphegyi kőemlékeken ugyanis több olyan nyom figyelhető meg, amelyek arra engednek következtetni, hogy a kőlapok egy több emeletes, összetettebb – tehát költségesebb – sírépítmény elemei lehettek egykoron. Ilyen nyom például a feliratos kőlap tetején lévő két csaplyuk, amely további, oldalsó kőelemek becsatlakozását tette lehetővé.

A feliratos kőlap minden bizonnyal a homlokzati oldalon, az alsó szinten helyezkedett el, míg a szolgafigurával díszített reliefes kőlap az emeleti szint egyik oldalfalánál állhatott. Noha nem kerültek elő, de minden bizonnyal kiegészítő oszlopok is állhattak az emeleti szinten, amelyek a tetőzet biztosabb alátámasztását szolgálták (a reliefdíszes kőlap ugyanis önmagában túl keskeny volt ehhez). A síremléket felül, valószínűleg egyszerűbb kivitelű nyeregtető zárta. A leletegyüttes két díszítetlen kőlapja a lépcsős alépítmény része lehetett.

A rupphegyi sírépítmény számítógépes rekontrukciója (készítő: Németh Ádám)

A több kőelemből álló, rendszerint emeletes, díszes sírépítmények a költségesebb temetkezési szokások közé tartoztak, amit nem mindenki engedhetett meg magának.

Az egykori Római birodalom területéről számos helyreállított, régi pompájában megtekinthető sírépítményt ismerünk. A szlovéniai Šempeterben (az ókori Celeiatól nyugatra) helyreállított sírépítmények talán a legismertebbek és egyben legszebb példái e síremléktípusnak. Noha a rupphegyi kőemlékekből rekonstruálható emeletes sírépítmény mind méreteiben, mind díszítését tekintve elmarad a šempeteri példáktól, szerkezeti elemeiket, technikai megoldásaikat tekintve azonban mégis egymás párhuzamainak tekinthetők.

Q. Ennius Liberalis és családjának sírépítménye Sempeterben (Szlovénia)

Sok a hasonlóság L. Poblicius legiós veterán kölni sírépítményével is, ahol ugyancsak oszlopokkal keretelt feliratos kőlap alkotja az alsó szint fő elemét, a sírépítmény emeleti oldalfalainál pedig a rupphegyihez hasonlóan keskenyebb reliefes lapokat találunk.

L. Publicius síremléke  Kölnben

Annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy a rupphegyi sírépítmény emeleti részén a fülkeszerű cellában volt-e és ha igen milyen további szobrászati díszítés nem áll rendelkezésre adat.

Összefoglalva tehát a Rupphegyen lelt kőemlékekről leírtakat, a következő történetet rekonstruálhatjuk. A Camponában állomásozó ala I Thracum nevű segédcsapat egyik kelta származású, leszerelt katonája (M. Aurelius Mogetmarus), egykori állomáshelyétől nem túl messze, valahol a mai Budaörs keleti határában telepedett le családjával.

Miután fia (M. Aurelius Aelianus) 20 éves korában elhunyt, a szülők költséges sírépítményt emeltettek emlékére, valamikor a Kr.u. 3. század első harmadában. Ez a síremlék az idő múlásával megrongálódhatott. Valamikor a Kr.u. 4. században, amikor az említett család és közeli rokonsága már nem élt, valamint a kőnyersanyag beszerzésében nehézségek merülhettek fel, a sírépítmény ledőlt elemeit újrahasznosították. A négyzetalakú lapokat kettévágva, a téglalapalakú elemeket pedig kisebb átfaragásokkal csontvázas sírok kibélelésére használhatták fel. Ezt a 4. századi temetőt bolygathatta meg egy újkori építkezés, miáltal újból felszínre kerültek a kőemlékek.