A középső vaskorban, a Kr. e. 7. század végén – 6. század elején a Kárpát-medencében megjelent a szkíta jellegű leletanyag. Azért csak szkíta jellegű leletekről beszélhetünk, mivel nem tudjuk biztosan, hogy a Jenyiszejtől a Fekete-tengerig húzódó óriási sztyeppén élő szkíták vándoroltak-e be, vagy a Kárpát-medencei népesség vette át tárgyaikat, szokásaikat. Ám nem csupán az itteni emlékek eredetét fedi homály, hanem az egész szkíta kultúráét: hol alakult ki, honnan indultak a „szkíták”? Ezeket a kérdéseket hallva a kutatók egy része több mint 30 éve egyetlen halomsírra, az arzsani nagykurgánra mutat.

A Tuvában, a Jenyiszej forrásánál, a mai Arzsan  és Tarlyk falvak mellett fekvő Ujuk-völgyi halomsírmezőn – amelyet a helyiek „Királyok völgyének” neveznek – számos vaskori halomsír (kurgán) található.

Átmérőjük 20-80, magasságuk 1-6 méter között változik, némelyik magában áll, máshol pedig tucatjával rendeződnek sorokba. Bár az utóbbi 10 évben a német-orosz együttműködés keretében feltárt, mesés gazdagságú 2. halomsír vonta magára a szakma és a nagyközönség figyelmét, jelen cikk tárgya, a szerényebb leletanyagú nagykurgán („Ulug-Chorum”) továbbra is fontos helyet foglal el a szkíta kor kutatásában. A régészek egy tábora az időszak egyik legkorábbi temetkezésének tartja.

Egy másik Királyok völgye

A Szaján-hegységben található, Jenyiszej által átszelt Ujuk-völgy kiváló téli legelőket kínál az állattartók számára, kiváltképp a mai Arzsan falu környékén. Az itt emelt vaskori sírok arra utalnak, hogy a szkíta kori csoportok is használták e mezőket.

 

Nagyobb térképre váltás

Összesen négy magányos kurgánt és négy halomsírcsoportot ismerünk. A 4. lelőhely hat, az 5. tizenegy, a 6. három földből emelt halmot foglal magában. A 7. lelőhely kurgánjai két párhuzamos sorba rendeződnek – tizenhárom, illetve tizenkét nyughely –, és mintegy 3 kilométer hosszan nyúlnak el.

Az 1., 2. és 8. magányos halomsírok a legkiemelkedőbbek: mindhármat kő- vagy föld-kőborítás fedi, amely alatt egy-egy fakamra található. A leggazdagabb leletanyagot a 2001-ben megásott 2. kurgán adta: a sírból körülbelül 5000 aranytárgy került elő.

A nagykurgánhoz 1971-ben szálltak ki a Szovjet Tudományos Akadémia régészei, valamint a Tuvai Nyelvi, Irodalmi és Történeti Kutatóintézet tagjai. Az 1974-ig tartó, Mikhail Petrovics Grjaznov és Mongus Hurgul-oolovics Mannaj-ool által vezetett ásatás során mintegy 60 ember vett részt a hatalmas kurgán feltárásában.

Először a 120 méter átmérőjű, 3-4 méter magas halmot alkotó, 20-50 kilogrammos köveket, kőlapokat kellett eltávolítani (a munka egyik felét a környéken építkezők már korábban elvégezték) – alattuk kirajzolódott a mai napig egyedülálló, legalább 70 helyiségből álló faépítmény. 

A farönköket az egykori felszínen állították fel, így alakítva ki a gerendákkal fedett, 2,5-3 méter belmagasságú kamrákat. A központi sír körül sugarasan elhelyezkedő helyiségek alapterülete 15-150 m2, a temetkezés teljes területe pedig nem kevesebb, mint 5000 m2. A kőlapokkal való fedés miatt a kurgánt nem egy halomként, hanem inkább egy óriási, ferde szélű platformként kell elképzelnünk.

A temetkezések és leletanyaguk

A hetven kamrából mindössze tizenhárom tartogatott izgalmakat a feltárók számára, a többi üres volt. A kurgán legpompásabb leleteit a központi sírkamra (1. kamra) ígérte: a 64 négyzetméteres helyiségben a vezéri sírt három oldalról rönkkoporsókba helyezett férfiak, a negyedik oldalról pedig hat felszerszámozott ló vették körbe.

Sajnos nem a régészek jártak itt először, ám így sem maradtak üresen a leletes zacskók: az idős vezetőt (törzsfőnököt?) és a hasonló korú nőt rejtő koporsóban aranyszalag és -lemez, türkizgyöngyök, egy aranytárgyból megmaradt türkizberakások, egy bronzedény (talán üst) darabjai, valamint cobolyprém-maradványok és díszes gyapjú szőttesek feküdtek.

A sír körül két kisebb ládaszerű sírépítményben és hat rönkszarkofágban 1-1 férfi nyugodott (rajtuk kívül még három kamrában találtak férfi holttestet). A legtöbbjük 40-60 év körüli, vagy idősebb, kivéve a 4. szarkofágban fekvő, arany-türkiz fülbevalóval, bronz nyílhegyekkel és bronz tőrrel eltemetett 18-20 éves ifjút.

A fiatal férfi bronz tőre, amelyet egy bőrtokban helyeztek a halott mellé

A kamrában három másik férfi mellett is találtak nyílhegyeket, továbbá a szarkofágok között – valószínűleg a sírrablók által elhagyott – fegyverekre bukkantak: egy vaddisznóban végződő bronz tőr, egy bronz harci balta és egy arany nyakperec. Ezek alapján nagyon valószínű, hogy ezeket az embereket egykor legjobb fegyvereikkel együtt hantolták el. A megvastagodó, háromszög szárai emlékeztető markolatvédők (a tőr markolatát és pengéjét elválasztó elemek) alapján a bronztőrök nagyon közel állnak a késő Karasuk-kultúrából (Tuva, a Minuszinszki-medence és Mongólia egy részének késő bronzkori kultúrája) ismert darabokhoz. A 1. sírkamrán kívül a 9., 13. és 31. kamrában nyugodott még egy-egy „elöljáró”, a két utóbbi 10-10 ló társaságában.

A fősír keleti fala mentén hat, egykor valószínűleg teljes díszben eltemetett ló maradványait tárták fel a régészek. A felszerszámozottságra utalnak a csontok között megbúvó leletek: bronz zablák, arany korongok és spirálok, egy arany-ezüst korong, aranyozott fa díszek, átlyukasztott csüngők.

Az egyik bőrszíjmaradványt négysornyi kis ezüstgomb díszítette.

A kurgánban több mint 160 lovat temettek el: ilyet a szkíta időszak más halomsírjaiból nem ismerünk. Az idős (12-16 éves) állatokat néhol rendszer nélkül, máshol pedig valamilyen rendszer szerint temették el, például a 3. kamrában 3 sorban 30 hátas feküdt, fejjel nyugat felé tájolva.

A lovakat rejtő kamrákból zablák mellett több figyelemre méltó tárgy került elő: a 2. helyiségben egy agancsból faragott lófejre – a kantár részletei is kivehetők rajta

– és egy összegömbölyödő ragadozót ábrázoló, 25 centiméter átmérőjű bronzkorongra bukkantak a régészek (lásd nyitókép), a 26. kamrában pedig öt hegyi kecske alakú bronz póznavégek került elő.

Az arzsani halomsír értelmezése

Minden jel arra utal, hogy a vezért és asszonyát (vagy ágyasát) óriási pompával temették el. Grjaznov becslése szerint a faszerkezet és a kőhalom építéséhez 1500 ember 7-8 napi megfeszített munkájára volt szükség, és elképzelhető, hogy a halotti toron még ennél is többen vettek részt.

A régész szerint a temetés a következőképpen zajlott: a több törzshöz tartozó összegyűltek százéves fákat döntöttek ki, ezekből felhúzták a sírépítményt. A központi kamrában elhelyezték a vezér és párja holttestét, valamint a főnök hat kedvenc lovát. A vezéri koporsó körül a kíséret vagy a törzsi arisztokrácia tagjai feküdtek. Hérodotosz, az V. századi történetíró szerint egy király temetésekor „A nagy sírüreg másik részébe helyezik a király egyik ágyasát, továbbá pohárnokát, étekfogóját, lovászmesterét, hírnökét – mindet persze megfojtva –, nemkülönben lovakat…” (IV, 71. Muraközi Gyula fordítása). Bár egy kivételével kenyerük javát már megettük, nem tudjuk, hogy természetes halállal hunytak-e el. A vezetőt a sírba is követő kísérőre ismerünk régészeti példát a szkíta világból: a Tolsztaja mogilai halomsírban nyugvó fiatal, tízes skálán tizenkettes gazdagságú nő mellett kicsavarodva fekvő középkorú férfit valószínűleg megmérgezték.

Grjaznov szerint a lovak jó része ajándéknak, felajánlásnak tekinthető. Az 1. kamrában található hat hátas a vezér kedvencei voltak, a többit viszont a környező törzsek hozhatták a temetési szertartásra. A hét csoportban eltemetett lovak eltérő származását a lószerszámaikon, különösen a zablák szájrészein látható tapasztalható különbségek illusztrálják, vagy olyan egyedi megoldások, mint a 2. kamrában talált vadkanagyarok, amelyek valószínűleg a kantárt díszítették. Mivel ezek a másik hat csoportban nem fordulnak elő, Grjaznov etnikumjelző szereppel ruházza fel őket. A szkíta kori társadalmakról azonban nagyon kevés információ áll rendelkezésünkre, ezért az ilyen megállapításokkal óvatosan kell bánnunk. Természetesen logikus feltételezés, hogy ezt a rengeteg hátast szomszédos vagy alávetett csoportok ajánlották fel a vezér utolsó útjára. Ám ez már az ő titka marad.

Elsők közt?
 

A Karasuk-kultúra formavilágát idéző bronztőrök, a bronz harci balta, a csont nyílhegyek alapján a korszak kutatóinak egy része a korai szkíta kor elejére helyezi az arzsani kurgánt – akkorra, amikor tőle nyugatabbra még a preszkíta periódus vagy a bronzkor-vaskor átmenet korát élték. A lószerszámok – például a sztyeppe nyugati felén a preszkíta periódust fémjelző Csernogorovka típusú, kengyeles végű zablák és háromlyukas zablaszájrészek – is e korai keltezést támasztják alá,. Ugyanakkor a bronz tőr végén látható, lábujjhegyen álló vaddisznó, a 26. kamrában talált hegyikecskés botvégek, valamint a 2. kamrában lelt állatalakos bronzkorong már a szkíta állatstílus jellemzői jegyeit viselik magukon.

A szénizotópos keltezés szerint a kurgán a Kr. e. 9-8. században épült, ám ezt az adatot maga Grjaznov nem fogadta el és inkább a 8-7. évszázadra tette a halmot és vele együtt a szkíta kultúra kezdetét. Azt, hogy ennek az időszaknak a8-7. századnál korábbinak kell lennie, Georg Kossack a Fekete-tenger vidéki Novocserkaszk típusú tárgyakkal való kapcsolattal indokolta, e leleteket a 9-8.. század fordulójára datálta. Mayke Wagner és Parzinger szerint az Északnyugat-Kína felé mutató kulturális kapcsolatok is a 9. századi építés mellett szólnak. Ha ehhez hozzávesszük az 1997-es dendrokronológiai (fák évgyűrűinek sorrendjén alapuló) vizsgálatokat, akkor nem sok kétség marad afelől, hogy az arzsani nagykurgán a Kr. e. 9. század végére, 8. század elejére keltezhető.

Novocserkaszk és Csernogorovka

 

Bár egy belső-ázsiai kurgánról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a Fekete-tenger vidékének szkíta korát megelőző két kultúra mellett, hiszen többek között ezekhez viszonyítva helyezik el az arzsani nagykurgánt a történelemben.

A novocserkaszki kincslelet kétgyűrűs, gyeplőgombos végű zablaszájrészt, három kiálló karikával díszített zablaoldaltagot, kobáni típusú baltát, bronz árat és nyílhegyöntőformát tartalmazott. Csernogorovkában egy férfi halomsírját tárták fel, amelyben kengyeles végű zablaszájrészeket és ovális lyukakkal áttört zablaoldaltagokat leltek.

Régóta vita, hogy két kultúrával vagy egy műveltség két fázisával állunk-e szemben, illetve lehet-e ezeket népcsoportokhoz, például a szkíták előtt ott élt kimmerekhez kötni. Akik egymást követő periódusokként értelmezik őket, azok a Csernogorovkát Kr. e. 900–750, a Novocserkaszkot pedig Kr. e. 750–650 közé helyezik. Alekszandr Mikhailovics Leskov szerint viszont egyidősek (vagy átfedik egymást) és csak területileg különülnek el: a Csernogorovka típusú leletekkel a Dontól nyugatra, a Fekete-tenger északi partvidékén, a Novocserkaszki-típusú emlékekkel a Volga és a Don között, a Kaukázus északi lábainál találkozhatunk. Olga Romanovna Dubovskaja azt feltételezte, hogy a Novocserkaszk esetében nem beszélhetünk sem kultúráról, sem periódusról, nincsenek hódító csoportok, csak a tárgyakat és a rítusokat veszik át a helyi vezetőrétegek.

Bármi is az igazság, biztosan állíthatjuk, hogy egyes arzsani leletek ezzel a két egységgel mutatnak rokonságot, a nagykurgán többi tárgya pedig csak egy évszázados késéssel jelenik meg a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppén.

Vajon mi az oka annak, hogy Arzsan környékén kevésbé ismertek a bronzkori előzmények? Vannak, akik az itteni bronzkorkutatás elmaradottságát okolják, míg mások úgy hiszik, az emlékek mennyisége a valóságot tükrözi. A klímakutatások kimutatták, hogy a II. évezred folyamán az éghajlat sokkal szárazabbra fordult, ami visszavetette a bronzkori fejlődést. Az I. évezredben, körülbelül a szkíta kor kezdetén az időjárás ismét csapadékosabb lett, ez kövér legelőket eredményezett, amelyek közelről s távolról idevonzották a nagyállattartó csoportokat.

A szkíta kultúra eredetének kutatásakor mindig előtérbe kerül az úgynevezett szkíta állatstílus kialakulása. A zoomorf elemeket – szarvasokat, griffeket, párducokat, lovakat, kecskéket, stb. – tartalmazó képi kifejezésmódot takaró fogalmat a szkíta kori leletek első nagy rendszerezője, Mikhail Rostovcev alkotta meg. Először Karl Jettmar figyelt fel a stílus elemeinek Kínával való kapcsolatára. Az arzsani nagykurgán 2. kamrájában talált összegömbölyödött állatalakot ábrázoló koronghoz hasonló darabokat, állatalakos markolatú fegyvereket szép számmal találunk a Nyugati Csou-dinasztia (Kr. e. 1027–771) idején a nanshangi régióban, a Sárga-folyó északi folyásánál. Úgy fest, ez a terület volt az innovációs központ ebben az időszakban, amelynek új találmányait az arzsaniak közvetítették a sztyeppe nyugati régiói felé.

Az állatstílus legkorábbi elemei az úgynevezett szarvasos köveken is megtalálhatók. Ezek a kősztélék egész Közép-Ázsiában elterjedtek voltak a Kr. e. I. évezred kezdetétől. A mai Mongólia területéről több mint 500 darabot ismerünk, a Fekete-tenger vidékén viszont csak elszórtan fordulnak elő. Az arzsani kurgánnál is találtak egy kör keresztmetszetű szarvasos követ: a felső részen egy öv látható őrlőkővel, tőrrel és íjjal, alatta pedig vaddisznó- és szarvasábrázolások találhatóak. 

Grjaznov szerint a lábujjhegyen álló állatok kifejezetten a szkíta állatstílus kezdeti fázisára jellemzőek.

Végül említést érdemel Hérodotosz IV. könyvének egyik bekezdése: „Az Ázsiában lakó nomád szküthák háborúba keveredtek a masszagetákkal, ennek folytán kénytelenek voltak átkelni az Araxész folyón és a kimmerek földjére vonulni.” (IV,11). Kétségtelen, hogy a történetírás atyja erről a területről nem rendelkezett biztos földrajzi információkkal. Az Araxész alatt az Araszt vagy az Amu-darját kell értenünk – mindkettő alátámasztja (ám önmagában nem bizonyítja), hogy a szkíta kultúra Ázsiából érkezett.

A szkíta kultúra kialakulását biztosan csak akkor foghatjuk majd meg, ha előkerülnek a nagykurgánhoz hasonló leletegyüttesek. Addig csupán ez az egy halom kecsegtet azzal a reménnyel, hogy sikerült megfognunk az egyik legnagyobb nomád kultúra gyökereit.

Az írás az ELTE Régészettudományi Intézetének és a Sírásók naplója - régészblog együttműködésének keretében jelent meg.