Egyik legkedvesebb ásatási élményem a Harsánylejtőn végzett feltárás 2006-os szezonjához kötődik. Itt arra nyílt lehetőségünk, hogy decemberi hidegben, éjszakai sötétben bonthassunk ki egy igen  különleges római sírt.

1996-tól több ásatási szezont felölelő, nagyszabású régészeti projekt vette kezdetét Budapesten, a III. Csúcshegy-Harsánylejtő nevű lelőhelyen. Az ingatlanfejlesztésre kiszemelt több mint 30 hektáros zöldterület, egykori szántó és gyümölcsös igen intenzív régészeti lelőhelyet rejt magában. A késő-neolitikumtól az Árpád-korig valamennyi nagyobb régészeti korszak képviselteti magát itt. Eddig főként településekhez tartozó jelenségek sokaságát tárhattuk fel, de néhány temetkezésre is rábukkantunk.

A római korból eddig egyetlen sírt érintett az ásatás, erről jelenleg még nem tudható biztosan, hogy teljesen magányos, vagy kisebb sírcsoport részét képezi, az azonban megállapítható, hogy nem egy kiterjedt temető részlete. A sírhely egy olyan falu belterületének a szélén került kialakításra, ami a Kr.u. 1-2 század fordulóján, a 2. század első felében élhette fénykorát, és a nyomokból ítélve, a 3. századot már csak csökkent területen és jelentőséggel élte meg.

A sír nem csak tudományos szempontból vetett fel érdekes kérdéseket, de feltárása is az átlagosnál kalandosabban ment végbe. Mivel 2006 decembere nem volt rendkívül fagyos, és mind a kitűzött feladat, mind pedig az ásatás költségvetése és stábja kitartott, csak december 20-án vonultunk le a munkaterületről. A római sír feltárására 15-én került sor. A munkaidő, és a napfényes órák (kb. 1/2 8 - 16) szabta keretek közt sikerült megoldani a csontváz és a mellékletek megtisztítását, fotózását, rajzolását, leírását. A lemenő nap mind kevesebbet segített, a sírrajzot készítő kollégám ujjai is kezdtek megdermedni, és a fényképezőgép vakuját sem volt érdemes kikapcsolni.

A sírban találtak óvatos kiemelése és becsomagolása azonban már teljes egészében fél négy után, vagyis gyakorlatilag sötétben zajlott. Mivel más eszköz nem állt rendelkezésünkre, kénytelenek voltunk tüzet rakni a sír közelében, a munkafelületen kívül. Így testileg és lelkileg egyaránt melengető fényforrást biztosítottunk az érzékeny feladathoz. A túlórában is kitartó lelkes csapat végül fél hat után tért vissza az ásatási bázisra a becsomagolt leletekkel. Ekkorra a tűzből is csak parázs maradt, és teljes éjszakai sötétség borult a hegyoldalra.

És hogy miért is mindez a kitörő lelkesedés, és szorgalom? Szó sincs róla, hogy aranyakkal lett volna tele a sír! Azt viszont igen hamar észrevettük, hogy az eltemetett koponyája rómaiaktól szokatlan módon torzított volt!

Az északnyugat-délkeleti tájolású sír egy középkorú férfi fakoporsós temetkezését rejtette. A férfi koponyáját, még gyerekkorában kétszeresen, fejtetőn, és homloknál torzították kitartó bandázsolással. A keskeny koporsóból csupán fa maradványok és koporsószegek voltak megfigyelhetőek, a vázon viselethez tartozó tárgyat nem találtunk. A mellékletek a koporsón kívül kerültek elhelyezésre a sírgödörben: három vörös festésű kerámia korsó a fej közelében, egy korsó derék magasságban, egy nyersszínű, bordás falú, és egy szürke kerámia pohár lábnál. A koporsó, és a sírgödör fala közti résbe egy vasszegekkel kivert talpú lábbeli-párt helyeztek, aminek szegecsei ilyen módon, a lábaktól távolabb, a sírgödör falán megtapadva maradtak fenn.

A sírban talált kerámiák párhuzamaik alapján legnagyobb valószínűséggel a Kr.u. 2-3. század fordulójára keltezhetőek, 3. századnál semmiképp nem későbbiek. Az illető férfit meglehetősen átlagos római mellékletekkel ellátva, római módra temették el, koponyáját azonban gyerekként a birodalom akkori lakosai számára idegen módon torzították. A koponyatorzítás szokása Európában a Kr.u. 5. században terjedt el, ekkor a hunok hozták magukkal Ázsiából, de számos germán nép körében is népszerűvé vált a fejforma ilyetén mesterséges alakítása. Mindez sok érdekes kérdést vet fel az eltemetett életútjával, származásával, társadalmi hovatartozásával kapcsolatban.