Pár évvel ezelőtt néhány helytörténész vénájú , történelem, régészet iránt megszállottan érdeklődő fémkeresőssel ültünk le beszélgetni egy budatétényi vendéglőben, ekkor ismertem meg Terepjárót is. Szó esett akkor örökségvédelemről, régészetről műemlékekről és és még számos inspráló és izgalmas témáról. E blog indítása után nem sokkal futottunk össze ismét és felmerült egy poszt ötlete fémkeresőzésről. Az elmúlt hetek vitái után nagyon örülök, hogy közzé tehetjük Terepjáró véleményét is a témában. (K.)
Nemrég indult egy vita ezen a blogon egy felháborító esetről, amikor éjszaka egy futó ásatás szelvényeibe túrtak bele fémkeresősök. A bejegyzésre nagyon hamar sok, néha érzelmektől sem mentes reakció érkezett, pro és kontra, s ez engem is arra sarkall, hogy elmondjam itt a véleményemet. Remélem hozzá tudok tenni valami értelmeset ehhez vitához – a helyzetem elég speciális.
Nem vagyok szakmabeli, de már jó pár éve forgolódom a régészet körül – mi tagadás, ez a szívem csücske! Megfordultam ásatásokon önkéntesként, igyekeztem kiművelni magamat ebből a csodálatos tudományból és önálló topográfiai kutatásokat is végeztem. Mindazonáltal megjártam a másik oldalt is – elég volt egyszer kipróbálni a fémkeresőt – rögtön beleszerettem! S ráadásul abban a szerencsében volt részem, hogy egy kiküldetés révén eddig szinte kizárólag Angliában, a fémkeresősök paradicsomában űzhettem ezt a hobbit. Erről még írok egyszer. Fémkeresős vagyok tehát, de abból a fajtából aki a régészetet szereti és tiszteli, aki mindent amit talált eddig, bejelentett a múzeumoknak, és a fémkeresőzést nem a régészekkel szemben hanem inkább velük együtt szeretné csinálni.
Nos akkor mi fán terem is ez a fémkeresőzés ? Megélhetési bűnözés ? Vagy csodabogarak hobbija ?
Kezdjük először a száraz tényekkel. A fémkereső tevékenység rohamosan terjed Magyarországon, ez nem vitás. Jelzik ezt a régészeti lelőhelyeket csúfító kincskereső gödrök, műkincskereskedőknél és internetes bolhapiacokon egyre tömegesebben felbukkanó, illegális feltárásokból származó régészeti leletek, a nagy ritkán előforduló lebukásokról szóló szaftos bulvárhírek. Mindezt alátámasztják a fémkereső műszereket áruló kereskedőktől származó, nem hivatalos információk is. Ennek alapján szerintem több ezerre tehető a fémkeresősök száma Magyarországon.
Jogi szempontból a helyzet csak látszólag egyértelmű, valójában nem lehet nagy általánosságban megítélni ezt a tevékenységet. Önmagában a fémkereső használatát nem tiltja jogszabály. Azt sem tiltja, hogy az örökségvédelmi hatálya alá nem tartozó tárgyakat, régiségeket kiássunk és megtartsunk. Vannak fémkeresősök, akik kifejezetten ilyenekre, pl. 2. világháborús ereklyékre hajtanak. De régészeti leleteket, vagyis 1711 előtt földbe került ember alkotta tárgyakat nem lehet ásatási engedély nélkül kiásni a földből. Aki ezt megteszi, az már szabálysértést követ el: régészeti lelőhelyek rongálását. Ha pedig ezután megtartja magának, vagy eladja, az már bűncselekmény, lopás, akkor is, ha csak egy jelentéktelen régi pénzérméről van szó.
Az örökség védelem szemszögéből nehéz is lenne másnak tekinteni a fémkeresőzést, mint lelőhely rongálásnak és fosztogatásnak, egyszeri, megismételhetetlen kulturális örökségünk elpusztításának. Van azonban ebben a sommás megállapításban azért egy kis túlzás. Amikor a régész szakma ezt a véleményt hangoztatja, elsősorban a lelőhelyeket minden gátlás nélkül fosztogató, sírokat is feldúló, kizárólag anyagi haszonra hajtó „megélhetési” keresősökre, illetve az általuk okozott jóvátehetetlen károkra gondol. A régészek valószínűleg úgy gondolják, hogy a fémkeresősök többsége ilyen. Én viszont úgy gondolom, hogy ez a kategória inkább a kisebbség a fémkeresősök társadalmában. A többség elkerüli nem csak a futó ásatásokat, de a védett lelőhelyeket is, viszolyog a sírok kifosztásától, túlnyomórészt a talaj felső 20-25 cm-ből szedegeti össze az apróbb emlékeket, s motiváció szempontjából tisztességes. Ők – mi vagyunk - a „hobbi” fémkeresősök. Sajnos ők is okoznak kárt a régészetnek, bár jóval csekélyebbet. A régész ugyanis, mint ezt egy másik bejegyzésben már többen megírták, nem elsősorban a leleteket gyűjti – hanem az elrejtésükkel, deponálásukkal kapcsolatos információt, amiből tudományos következtetéseket lehet levonni és gazdagítani a múltról, végső soron önmagunkról alkotott ismereteket. Ebből a szempontból egy apró szórványlelet is fontos lehet, még akkor is, ha az eke által felbolygatott rétegből származik.
Mindazonáltal úgy vélem, hogy hiba lenne a fémkeresőzést pusztán a kriminális oldaláról, mint lelőhely fosztogatást megközelíteni. A fémkeresőt kezükbe fogó emberek jelentős részét - a hobbikeresősöket – nem, vagy nem elsősorban a haszonszerzés vágya, hanem a történelem és a múlt iránti vonzódás, a jó levegő és a természet szeretete, a kalandvágy, no és természetesen a kicsit mindannyiunkban meglevő, romantikus kincskereső ösztönök motiválják. Bizony, le kell hogy írjam : a fémkeresőzés csodálatos hobbi !
Már pusztán a természet tapintható közelsége, a jó levegő, a kaland izgalma képes feledtetni az emberrel a zajos, füstös nagyvárosi életet, a mindennapok egyhangúságát, akkor is, ha semmit sem talál. Ám természetesen a találás öröme az, ami igazán vonzóvá teszi ezt a hobbit - amikor a fémkeresős kiássa a régmúlt egy apró emlékét, úgy érzi, hogy egy pillanatra láthatatlan kötelék jött létre közte és a történelem között. A lelet értéke és kora ebből a szempontból másodlagos - a fémkeresős ugyanúgy örül egy 19. századi krajcárnak vagy csatnak, mint egy római fibulának, bár nyilván az utóbbinak egy kicsit jobban. S ezért a kis örömért bizony keményen megdolgozik : a fémkereső tevékenységre fordított idő túlnyomó részében csak értéktelen modernkori szemét akad „horogra”. Ebből a szempontból eléggé összhangban vannak az ismerősöktől hallott, és a fórumokon olvasható tapasztalatok a saját tapasztalataimmal. S a ritka értékelhető leletek java része is vagy 1711 utáni, vagy ha régebbi is, többé-kevésbé jelentéktelen apróság : pénzérmék, gombok, bútorveret töredékek, muskétagolyók, gyűrűk, stb.
Részben jogosnak érzem tehát a fórumokon megnyilvánuló hobbi fémkeresősök berzenkedését és felháborodását azzal kapcsolatban, hogy összemossák őket a bűnözőkkel. De az is igaz, hogy az olyan fémkeresős, aki leleteit leadja a múzeumoknak, ritka, mint a fehér holló - és igazándiból csak ők háborodhatnának fel tiszta lelkiismerettel.
S itt van valahol szerintem az a határ, ami elválasztja az elfogadható, sőt sok szempontból hasznos hobbit a kártékonytól. A régészeti leleteknek a múzeumokban a helyük – s nemcsak azért, mert ezt írja elő a törvény, hanem azért, mert ezek az. egyszeri, megismételhetetlen kulturális örökségünk elemei. Ha tehát egy fémkeresős tényleg csak a talaj bolygatott felső részéből szedi össze a leleteket, és azokat az lelőhelyre vonatkozó pontos információval együtt hiánytalanul leadja egy múzeumnak, akkor szerintem több hasznot hoz a régészetnek, mint kárt !
Terepjáró
Köszönet Candaxnak a terepi képekért!
Az utolsó 100 komment: