A honfoglaló magyarok koponyalékeléséről szóló előző cikkhez számos nagyon izgalmas hozzászólás érkezett. Az alábbiakban igyekszem a felmerült kérdések és felvetések egy részére választ adni.

Az agyafúrt szó jelentése

A görög trepanáció kifejezés magyar megfelelője az agyafúrt szavunk. Ma ezt a ravasz szinonimájaként használjuk, de a 16. században (első írott előfordulás 1538) a bolond és a makacs emberekre használták. Az elmeállapotot leíró kifejezéseink jelentésváltozásainak hátterében bizonyára az játszott szerepet, hogy a féleszű, bolond emberek sokszor kifejezetten ravasz, más esetekben makacs ember benyomását keltik, és nem is olyan ritkán az elmebeteg emberek bizonyos szempontból átlag feletti szellemi képességekkel rendelkeznek.

A középkorban Európa szerte elterjedő trepanáció, amelyet fúróval végeztek egyes elmebetegségek gyógyítására szolgált. Az ilyen elmebetegek ténylegesen agyafúrtakká váltak. Az agyafúrt kifejezés mai jelentése az örültséghez társított vélt ravaszság képzetére vezethető vissza, tehát ma egy a fogalomhoz eredetileg tartozó másik fogalomra használjuk.

A következő részben szinonim kifejezéseink: agyafúrt, eszefúrt, fejefúrt ún. alany-állítmányi összetételek, ami azt jelenti, hogy a szóösszetétel első fele a cselekmény alanya az utótag pedig a cselekvés módját írja le: az ember agya fúrt. Az agy és a fúr szavaink az alapszókincshez tartoznak már a 10. században is használták. A fúr szó jelentése azonban szélesebb körű volt és a vésés kifejezésére is szolgált. Ez tehát tökéletesen leírja a trepanáció (sebészi és jelképes) műveletét.

Tévedés azonban azt gondolnunk, hogy a középkori trepanálás oka és módja könnyedén kapcsolatba hozható a honfoglalás kori trepanációval. A 10. században oly gyakori koponyalékelés szokása az Árpád-kor elején ugyanis megszűnik. Ötszáz - hatszáz évvel később az őrültek koponyafúrásos gyógyítása feltehetően új jelentést ad a trepanációnak és ekkor találkozunk azzal a képzettel, hogy „a trepanálást a jövendőbeli sámánoknál az őrület mesterséges előidézésére hajtották végre”.

Egy biztos a honfoglalás kori sebészi trepanációk készítői jól képzett gyógyítók voltak, hiszen nagyon magas a gyógyulás aránya. Amennyiben a trepanálást végzők maguk voltak a sámánok, akkor a sámánokról biztosan állíthatjuk, hogy nem voltak őrültek (csak őrülten ügyesek).

A trepanáció típusai

Az élő emberen végzett trepanációnak két típusa van:
1. sebészi, amikor a koponyacsontot teljes vastagságában kivésik egy területen.
2. jelképes, amely során a koponyacsont külső rétegét kaparják meg egy területen.
E két típus figyelhető meg a honfoglalás kori koponyák egy részénél.
A halottakon végzett trepanációt kultikus trepanációnak nevezzük és célja vagy a koponyaüreg megnyitása vagy amulett szerzés volt.

A sebészi trepanáció készítés okairól

A sebészi trepanációt olykor a koponyasérülések gyógyítása miatt végezték (ez látszik esetenként a koponyán), ami a mindennapos háborúskodások miatt gyakori életmentő feladat volt. Amíg a később a középkorból számos „kezeletlen” koponyasérülést ismerünk a 10. században a koponyák tanúsága szerint még elképzelhetetlen volt, hogy ne tisztítsanak ki egy koponyasérülést.

Gyógyult koponyasérülés a középkorból (Bp. II. ker. Kapás utcai temető)

A kereszténység eltörölte a pogány vallást és a sámánok gyógyító technikája is feledésbe merült. Igaz nem teljesen, mert pl. egy besenyő koponyán a 10. századi trepanálásokra emlékeztető művelet nyoma figyelhető meg.

Besenyő koponya homlokán trepanációra emlékeztető sérüléssel

A keleti népekkel pl.: a besenyőkkel érkező pogányság  „tudása” is szerepet játszhatott abban, hogy a 16. századig nem merült feledésbe a koponyalékelés és a sámánhit korának kapcsolata.

Tény a koponyák vizsgálatával nem zárható ki a trepanált esetek egy részénél a szándékos  koponyamegnyitás pl.:  „sámánkészítés” sem. Sőt aránytalanul sok a koponyatetőn pont a középvonalban lévő kör alakú sebészi trepanáció. Itt mindenképpen meg kell említeni a lélek szabad mozgásának biztosítására irányuló elképzeléseket, de ezek a biológiai antropológia módszereivel nem bizonyíthatók.

Nem zárhatjuk ki, hogy egyéb betegségek gyógyítását is koponyalékeléssel próbálták megoldani. A fejfájás, koponyaűri nyomást, feszülést okozó különböző betegségek, az alvászavarok, az elmebetegségek több típusa is számításba vehető, de egyik sem bizonyítható. Az idegen tájakon és más korokban, más technológiával készített trepanációk vizsgálata sem segít. Ezek az esetek leginkább csak arra utalnak, hogy egymástól függetlenül hasonló megoldásokat találtak az emberek hasonló problémáik megoldására.

A jelképes trepanáció készítés okairól

A jelképes trepanáció készítésénél a gyógyító szándék csak közvetett módon képzelhető el. Olyan betegség, amely a férfiakat és nőket is felnőtt korban 10% feletti gyakorisággal érint és a koponyán végzett jelképes trepanációval gyógyítható nem ismert. A gyógyulás lélektani elősegítése ugyan elképzelhető, de nem bizonyítható. A szakrális indíttatás, lehetősége régóta foglalkoztatja a kutatókat. Ezzel kapcsolatban Több elképzelés is született.

A jelképes trepanációk gyógyulási aránya kétségtelenül nagyobb volt, mint a sebészi trepanációké. Mivel a gyógyult sebről már nem látszik az élő személynél a trepanáció típusa, elképzelhető, hogy a jelképes trepanációval ugyanazt akarták elérni, mint amire a sebészi trepanáció szolgált. Ez egyben a vallási és nem az orvosi indíttatást valószínűsíti.

A felnőttkori beavatási rítus elvethető, mert a jelképes trepanációk aránya az idősebbeknél magasabb, mint a fiatal felnőtteknél, tehát nemcsak a fiatal felnőttek között végezték. 

Hasonló megfontolásból a baj- és a betegségelhárítást sem tartom jó magyarázatnak, mert akkor a gyermekeknél is találkoznunk kellene a szokással, és a serdülők között sem csak elvétve találkoznánk trepanáltakkal.

Mivel készítették a trepanációt?

A koponyalékelést éles, de nem fogazott élű késsel végezték. Néhány furcsa széles, rövid pengéjű kés fennmaradt, amelyeket úgy gondolják kifejezetten trepanáláshoz használtak és ezeket trepannak nevezték el. A közönséges kés, amely a sírok gyakori melléklete tökéletesen megfelel a koponya kivésésére. A bicska, az üvegszilánk, az obszidián vagy jáspis penge, a kagylóhéj és a kókuszdió kiélezett héja is alkalmas trepanálásra a néprajzi adatok alapján.

A trepanáció készítés lépései

Elsőként a bőr lemosására (fertőtlenítés), esetleg a haj leborotválására és fájdalomcsillapításra (irodalmi utalások szólnak arról, hogy nem mindenhol alkalmaztak fájdalomcsillapítást), majd a bőr és alatta levő lágyrészek bemetszésére és félrehajtására, félrehúzására került sor.

Ezt követte trauma esetén a seb kitisztítása az idegen testek, a roncsolt lágyrészek és csontszilánkok eltávolítása. Éles késsel kivésték a koponyacsontot, majd a sebszélt kiegyengették. Sebészi trepanációnál az agyhártya megsértését nagy odafigyeléssel elkerülték.
Vérzéscsillapítás és fertőtlenítés után a bőrt és az alatta levő lágyrészeket visszaillesztették és varrással, kapcsokkal vagy kötéssel a gyógyulásig a helyén rögzítették.

A leletek szerint a hatékonyság jó volt, de inkább csak azt tudjuk mit nem tettek, mint azt hogy mit igen. Tömény alkohol, égetés (kauterizálás), koponyafűrész nem szerepelt a technológiájukban.

Hogyan nézett ki a gyógyult seb?

Néhány négyzetcentiméternél nagyobb felület, ha azt nem fedi bőr hegesedéssel, gyulladással gyógyul. Ez a túlélést nagyban megnehezíti. A műtét végén a sebre tehát visszahelyezték a félrehúzott, megtisztított hajas fejbőrt. A heg azonban később is jól látható marad. Irodalmi adatok említik, hogy a trepanáció után a bőr alá kemény anyagot tettek a koponya pótlására. A honfoglaláskorból ilyen lelet nem ismert, viszont a hiányzó koponya pótlására a fejfedőbe fémlapot varrtak. Ez néhány esetben megmaradt.

A kereszténység eltörölte a pogány vallást és a sámánok gyógyító technikája is feledésbe merült. Igaz nem teljesen, mert pl. egy besenyő koponyán a 10. századi trepanálásokra emlékeztető művelet figyelhető meg.

A koponyaléket védő fémlemez

A fémlappal való pótlás gyakran látszik a koponyán a seb körüli zöld elszíneződéséből. Ilyet elszíneződést okoz a bronz fülbevaló, övveret, gyűrű ... A zöld elszíneződés csaknem mindig a sebészi trepanációknál fordul elő (a seb körül vagy kissé elcsúszva, hiszen a földben elmozdulhat eredeti helyéről) és csak nagyon ritkán a jelképes trepanációnál. A zöld elszíneződés (patina) a sírban alakult ki a koponya és egy réztartalmú fémlap tartós érintkezésekor, amikor a réz a talajvíz hatására kioldódik és beszínezi a csontot. Tehát a fejfedőt (és a belevarrt fémet) gyakran eltemették a halottal együtt.

A honfoglaláskorból fémlapon kívül sem a kivésett koponyacsont, sem idegen anyagnak a felhasználásáról a seb fedésénél illetve díszítésénél tárgyi bizonyítéka nem maradt fenn.
A seb, ha nem is mindig volt látható, de a fejbőr tapintásával a kisebb jelképes trepanációk is érezhetők voltak. A néhány hetes túlélés már jól látható a csontszél lekerekedéséből. Évek során a csontépítő sejtek hatására a nyílás egyre jobban beszűkült és be is zárulhatott.

A trepanációk területi megoszlása

A vizsgált egyének számához mérten a trepanációk aránya magasabb az Alföldön, mint a Dunántúlon. A Dunántúlon megfigyelt esetek többnyire későbbre datálhatók, ami jól egybevág azzal, hogy a honfoglalók a Dunántúlt később szállták meg. Társadalmi rétegzettségre nem következtethetünk a régészeti mellékletek ugyanis nem igazolják azt, hogy a gazdagabb mellékletekkel temetettek között nagyobb lenne a lékelés előfordulása. Az egyes temetőket összehasonlítva különböző arányokat találunk mint pl.: a Felső-Tisza vidéken, amely vezetői központ volt magasabb volt a trepanációk aránya.

Megemlíthető, hogy a Dunántúli esetek többnyire rosszabb kivitelűek az Alföldieknél, amely arra enged következtetni, hogy az egykori szállásterület perifériáján nem a legnagyobb gyakorlattal rendelkező gyógyítók ténykedtek.  

Bernert Zsolt antropológus
 

A fényképek a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában készültek.