Az európai bronzkor egyik legjellemzőbb régészeti jelenségét azok a változatos összetételű, sokszor kiemelkedő minőségű tárgyakat magukba foglaló bronzkincsek alkotják, amelyeket egykori elrejtőik föld alá, sziklahasadékok üregeibe, mocsarak mélyére, folyók és tavak vizébe, települések gödreibe helyeztek el. Elrejtésük okairól máig vitatkoznak a szakemberek. Vannak akik profán okokkal (pl. háborús cselekmények miatt elrejtett vagyontárgyak; kereskedők fémművesek árú és nyersanyagkészlete), mások szakrális cselekményekkel (áldozati, fogadalmi együttesek) magyarázzák földbekerülésüket.

A Kárpát-medencén belül Magyarország területe különösen gazdag ilyen típusú bronzkori kincsegyüttesekben. Azonban sajnos máig elenyésző azoknak a kincseknek a száma, melyet szakember tárt föl, pontosan dokumentálva a lelőkörülményeket, lehetőséget teremtve így elrejtésük valós hátterének tisztázására.

Egy nemrégiben az Örökség című folyóirat lapjain közölt rövid hír a magyarországi bronzkincseket és azok lelőhelyeit rendkívüli módon veszélyeztető, egyre aggasztóbb méreteket öltő jelenségre hívta föl a figyelmet.

Nyár végén a mátészalkai rendőrség egy igazoltatás során egy autó csomagtartójában egy 55 bronztárgyból álló leletegyüttesre akadt. A tokosbaltákat, 3 széttört kardot, sarlókat, kést, díszített karperceket és bronzedények töredékeit magában foglaló kincs a felső-tiszavidéki régióból származó késő bronzkori kincsegyüttesek jellegzetes vonásait hordozza, és már csak ezért is komikusnak hatott a sofőr magyarázata miszerint a bronztárgyakat Budapesten a IX. kerületben egy lomtalanítás során, az utcán találta és vette magához. A kincseket a rendőrség lefoglalta, de azok pontos előkerülési helyére és valós származására nem derült fény.

A Dusnok környékén a Duna-medréből előkerült kard és sisak. Jelenleg ismeretlen helyen találhatók

A 90-es évek közepétől Magyarországon is rohamléptekkel kezdett elterjedni a fémkeresőműszerek használata. Ezeket kezdetben gyakran külföldi „turisták” kezében lehetett látni, akik magyar kísérőikkel tűntek fel a legkülönbözőbb magyarországi régészeti lelőhelyeken. 1996-ban és 1997-ben például több velem-szentvidi kirándulásunk alkalmával is találkoztunk olasz és osztrák turistákkal valamint magyar kísérőjükkel, akik a legendás hírű őskori erődített település területén zavartalanul kutattak a hegy kincsei után professzionális fémkeresőműszereikkel.A külföldi fémkeresősök mellett gyorsan kialakult az fémkereső műszert birtoklók magyarországi tábora is. Manapság a műszerek magyarországi forgalmazóinak becslése szerint minimum 4000 ilyen eszköz lehet magánkézben Magyarország területén.

A műszerhasználat következetlenül szabályozott volta és a lelőhelyek védelmének máig megoldatlan problémájának eredményeképpen mára minden képzeletet felülmúl a fémkeresőjüket illegális módon, régészeti leletek kiásására használó személyek károkozása.
A fémkeresőműszerrel rendelkező magánszemélyek véleményem szerint két csoportba oszthatók. Egy részük általában jó szándékú lokálpatrióta érdeklődő, vagy az éremgyűjtők köréből ki került, gyűjtőszenvedélyétől hajtott amatőr régiségbúvár, esetleg második világháborús hadszínterek és roncsok kutatója, aki gyakran keresi a kapcsolatot a helyi múzeumokkal, a Hadtörténeti Intézettel, vagy az Örökségvédelmi Hivatallal és idővel nélkülözhetetlen segítőjévé is válhat a helyi örökségvédelmi szakembereknek és régészeknek helyismeretével, lelőhely- és leletbejelentéseivel.

Sajnos azonban nemcsak gyűjtőszenvedélytől hajtott amatőrök, hanem professzionális felkészültségű, a fémkeresést gyakran elsődleges vagy másodlagos megélhetési forrásként használó réteg is megjelent az elmúlt másfél évtizedben hazánk területén.

Késő bronzkori tárgyak internetes piacokról

Ők ismereteink szerint két csoportra különülnek el. Egy részük 2-4 fős, jól felszerelt csapatokban fosztogatja a régészeti lelőhelyeket. Általában lakóhelyük tágabb környezetét keresik föl, de az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul, hogy a szervezett csoportok közül néhány az egész országra kiterjeszti a tevékenységét. A Dunántúlról ismerünk példát arra is, hogy, hogy egy külföldi személy munkanélküli falusiakat alkalmazott, hogy napidíj fejében az általa hozott műszerekkel fésüljék át lakóhelyük környékének régészeti lelőhelyeit. A talált tárgyakat azután összegyűjtve kijuttatta az országból.A fémkeresőműszeres rablók egy másik csoportja szigorúan egyedül járva vadászik régészeti leletek után. A magánzók nagyobb része általában egy körülhatárolható régióra terjeszti ki a tevékenységét, de az utóbbi években rájuk is jellemező, hogy az évek óta fosztogatott lelőhelyek kimerülésével országos szintre terjesztik ki hatókörüket.

A fémkeresős kutatók nagy része szinte a szenvedélybetegekhez hasonlítható – sem fenyegetéssel, sem büntetéssel nem tántoríthatók el a kincskereséstől, szinte minden idejüket a terepen töltik. Legtöbbjük széles kapcsolatrendszerrel rendelkezik, egymással és a felvásárlókkal állandó kapcsolatot tart, a nagyobb leletekkel eldicsekszenek, és gyakran cserélnek egymással praktikus információkat lelőhelyekről, műszerekről felderítési módszerekről.

Sokan közülük sajátos ideologiát alakítottak ki a régeszekről és a múzeumok működéséről: a régészek jelentős részét korruptnak vélik, és magukat mint missziót teljesítő, a humuszban amúgy is elpusztuló emlékanyagot megmentő, felkutató személynek írják le.

A professzionálisan működő fosztogatókra jellemző a szakosodás. Gyakori, hogy egy adott korszakra állnak rá és módszeres felkészüléssel választják ki a felderítendő lelőhelyeket. Nagy részük biztos kézzel használja a Magyarországon hozzáférhető régészeti szakirodalmat. A Dunántúlon a legtöbben a római kori, a Dunától keletre eső területen pedig a középkori lelőhelyekre álltak rá.

Az elmúlt évtizedben több csoport és egyén is a késő bronzkori lelőhelyek kifosztására szakosodott. Ilyen csoportokról van tudomásunk például Gyöngyös és Ózd környékéről, akik dúlásait a gyöngyössolymos-kis-hegyi, a szilvásvárad-kelemenszéki és a dédestapolcsány-verebce-tetői erődített telepek területén máig nagyszerűen láthatjuk. A Dunántúlon is kialakult egy olyan mag, amely elsősorban a késő bronzkorra szakosodott: leglátványosabb dúlásaikat a bakonyi halomsírmezőkön lehet megfigyelni; itt a sekélyebb sírhalmokat szinte teljesen széthányták ígéretes bronzmellékletek reményében.

A halomsíros kultúra időszakából származó bronzkincs. Jelenleg ismeretlen helyen

Sajnos rendkívül sikereseknek mondhatók hazánk késő bronzkori kincsekre vadászó kincsrablói. Az általunk eddig megismert és ellenőrzött információk közül a legmegrázóbb egy a Zempléni-hegységben előkerült bronzkincs, amely egy hibátlan, madáralakokkal és napkoronggal díszített bronzszitulát, két bográcsot, 3 bronzcsészét, két nagy méretű, díszes spirálkarperecet és egy sisak alkatrészeit tartalmazta. Hasonló jelentőségű lehetett az a kincs, mely feltehetően Hajdú-Bihar megyéből került elő és egy, az előbbihez hasonló típusú nagy bronzüstöt tartalmazott.

A fenti fényképekről is ismert együttesek mellett jó néhány a fémkeresős társaságok között elterjedt, sajnos nehezen ellenőrizhető legendákról is tudomásunk van: ilyen például a Dedestapolcsány-Verebce-bércről előkerült lábvérteket tartalmazó kincsegyüttes léte, vagy a nemrég a keszthelyi múzeum régészei által is kutatott várvölgy-nagylázhegyi illegális kutatások során előkerült nagy bronzedényről szóló történet.

Az illegálisan feltárt kincsek további sorsáról nagyon nehéz információt gyűjteni. Az informátorok általában eltűnnek, visszahúzódnak ha ilyen kérdésekkel szembesítjük őket. Érezhetően félnek, sokan a szervezett bűnözést emlegetik. Néhány adat arról árulkodik, hogy a hazánk területén előkerült kincsek egy része nyugat felé távozik az országból: Bécs és München mint elsődleges piacok szerepelnek itt, de Belgium és Hollandia régiség kereskedői is előfordulnak a felvásárlók között. Tudomásunk van Magyarországról az Egyesült Államokba került bronztárgyakról is, és újabban úgy tűnik jelentős felvásárlóvá és talán megrendelővé nőtte ki magát Ukrajna néhány nagy magángyűjteménnyel rendelkező üzletembere is.

Sajnálatos jelenség, hogy Magyarországon is kialakult egy tőkeerős vállalkozókból és politkusokból álló gyűjtőkör, akik római kori és bronzkori tárgyak gyűjtésre szakosodva kínálnak lehetőséget az illegális fémkeresős rablók tevékenységének a fenntartására.

Késő bronzkori bronzkincs a nagykanizsai piacról. Jelenleg ismeretlen helyen

A rablók által talált kincsekről semmilyen dokumentáció nem készül, sokszor még a tárgyak lelőhelyében sem lehetünk biztosak. Pótolhatatlan információk vesznek el ily módon, lehetetlené téve az elrejtés mögött álló egykori motivációk felderítését.

A tisztességes szándékú, felelősségteljes fémkeresősök egy csoportja, az elmúlt időszakban megpróbálta hobbiját, szenvedélyét az érvényes jogszabályokkal összhangban lévő keretek közé szorítani. Első lépésként egy az interneten (www.regisegbuvar.blog.hu) köröztetett, vitairatnak szánt etikai kódexet fogalmazott meg, amelyben pontról pontra leírja a nemzeti örökségvédelem szempontjait is szem előtt tartó, felelősségteljes fémkeresőzés egy lehetséges módját.

Próbálkozásuk és őszinte elkötelezettségük rávilágít arra, hogy az illegális fémkeresőzés visszaszorításának egyik lehetséges útja a szenvedélyes érdeklődök szakemberek és intézmények látókörébe való integrálása, ellenőrizhető keretek közé szorítása lehetne. Egyedi példák már most is akadnak tisztességes fémkeresősök és régészek együttműködésére, ám ahhoz, hogy ebben a kérdésben további előrelépés történjen, a régész szakmának is nyitottabbá kellene válnia erre. A pozitív hozzáállás mellett az előrelépésnek vannak anyagi-személyi feltételei is, amelyeket meg kellene teremteni, hiszen az amatőrökkel közösen szervezett kutatásokra, az általuk talált leletek azonosítására és feldolgozására jelenleg aligha van ideje és pénze a múzeumi szakembereknek.

Sokat segítene az is, ha a jogi szabályozásban egyértelműbbé tennék, részletesebben körülírnák, hogy mikor illegális a fémkereső használata, és mikor nem, az illegális használatot pedig – és általában véve az örökségvédelmi jogszabálysértéseket – a jelenleginél szigorúbban büntetnék.

A cikk szövege megjelent az Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Örökség című folyóiratának 2009. februári számában.