Az előző részben bemutatott zöldhalompusztai síregyüttes után most a Kárpát-medence szkíta korának további, a korabeli társadalmi elithez köthető tárgyi emlékeit veszem sorra. A szkítakor szociális rétegződésére, szerkezetére vonatkozólag nagyon kevés fogódzóval rendelkezünk, így az előkerülő leletek jó részénél nem eldönthető, hogy az akkori társadalmi, közösségi hierarchiában milyen szinten álló, azaz milyen státuszú ember hordta, viselte, használta és készítette azokat.

A tápiószentmártoni aranyszarvas

Sok esetben ugyanakkor az adott tárgy előfordulásának gyakorisága, vagy kiemelkedő értékű nyersanyaga, esetleg megmunkálásának minősége és más területekről származó párhuzamai alapján nagy valószínűséggel eldönthetjük, hogy a köznép vagy a vezető réteg emlékanyagához köthető. A most bemutatott lelőhelyek a kutatás jelenlegi állása szerint a középső vaskor helyi, alföldi népességének arisztokráciájához, annak magas státuszú, vezető személyeihez köthetőek.

A tápiószentmártoni temetkezés

A Magyar Nemzeti Múzeum Hillebrand Jenő és Bella Lajos vezetésével 1923 őszén végzett ásatásokat Tápiószentmárton határában, a Blaskovits-birtok területén. A feltárók 1,2 méter mélységben „tűzpadra”, vagyis elszenesedett, égett rétegre bukkantak. Ennek a szélén feküdt az azóta híressé vált, lenyűgöző szépségű elektron szarvasalak összehajtogatott állapotban, egy kúpos fejű aranytű töredéke mellett. A következő évben a helyszínen folytatott feltárások újabb adatokat már nem szolgáltattak.

Bella Lajos jelentésében a leleteket rabolt és itt elrejtett tárgyakként értelmezte. Fettich Nándor 1927-es közlésében szintén ezt az értelmezést erősítette, hozzátéve, hogy a kirabolt, a szkíta korra keltezhető fejedelmi temetkezés, melyből a leletek származnak, valahol ezen a vidéken lehetett.

A korszak tudományos színvonalának megfelelő, de mai szemmel nézve erősen hiányos és nagyvonalú megfigyelések és leírás számunkra sajnos csak sejteni engedik az eredeti régészeti kontextust. Valószínűnek tűnik, hogy nem rabolt és elrejtett tárgyak együtteséről, hanem lapos (a mintegy két és fél évezred során erodálódott és szétszántott) sírhalom alá, hamvasztásos rítus szerint eltemetett előkelő személy tárgyairól, sírmellékleteiről beszélhetünk. A tárgyak rossz állapota és kis száma alapján joggal feltételezhetjük, hogy azokat az elhunyttal együtt a máglyára helyezték, ahol megégtek, egy részük pedig a hamvasztás után talán már nem is került a sírba.

A lelet kiemelkedő és Kárpát-medencei viszonylatban csak a zöldhalompusztaihoz hasonló darabját, a szarvasalakot Fettich Nándor részletes ötvöstechnikai és tipológiai elemzésnek vetette alá. Az agancsát hátára hajtó és lábait törzse alá húzó, szökellő, vagy pihenő szarvas elektronlemezből készült, kidomborodó formáit trébeléssel alakították ki, az agancs egyes ágait poncolással díszítették. A szemet és a fület külön felrakott rekeszek alkotják, az ezekben eredetileg levő színes (féldrágakő vagy üvegpaszta) betét már a találáskor is hiányzott. A tárgy felvarrására, rögzítésére a hátára forrasztott kis karikák szolgáltak.

Anyagának kémiai elemzését Zsivny Viktor vegyészmérnök, mineralógus, a Nemzeti Múzeum igazgatóőre végezte el. Eredményei szerint a szarvasalak pontos összetétele 51,17% ezüst, 46,98% arany, 1,63% réz és 0,03% vas – utóbbi két elem nem a mesterséges ötvözet szerves részének, csupán szennyezőanyagnak tekinthető.

elektron/elektrum: az arany és az ezüst természetes, vagy mesterséges ötvözete, az ezüsttartalom 20%-os aránya felett.

 

trébelés: fémlemez tárgyak hátoldal felőli hidegen való domborítása kalapálással, aminek köszönhetően a sík lemez plasztikus térbeli formát kap.

 

poncolás: fémtárgyak külső felületét ismétlődő mintával díszítő eljárás, a minta beütögetése a külső oldal felől poncolótűvel vagy verőtővel történik.

 

rekesz-technika: a tárgy felületén fémlemezből kialakított kis rekeszekbe színes ékköveket helyeznek, erősítenek

Fettich a lelet legközelebbi párhuzamait a zöldhalompusztai darabhoz hasonlóan a füves sztyeppe szkítakori előkelő sírjaiban, főként a kosztromszkajai és kul-obai kurgán aranyból készült szarvasaiban találta meg, de jó analógiákat látott a szibériai aranylemezek körében is. A kosztromszkajai példány esetében a felerősítés módja is nagyfokú hasonlóságot mutat, igaz ott a két karika helyett négy szolgált erre a célra.

Értelmezése a zöldhalompusztaihoz hasonlóan, a kosztromszkajai kurgánban "in situ" (azaz eredeti, viseleti helyzetben) talált aranyszarvas alapján képzelhető el leginkább: valószínűleg pajzsdísz, esetleg lószerszámzat vagy tegez ékítménye lehetett. A közös vonások és egyértelmű hasonlóságok mellett ugyanakkor a többi egykorú darabhoz képest számos különbség is mutatkozik; a tápiószentmártoni szarvas gazdag zsinórdíszítése és sajátos agancskiképzése ezek között egyedülállónak tekinthető.

Míg Fettich még meglehetősen bizonytalan volt a tárgy készítési idejét illetően, később pedig a kutatás nagy része a Kr. e. 5 - 4. századra keltezte, ma már nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy az említett sztyeppe-vidéki szarvasokhoz hasonlóan, a Kr. e. 7. század végén, vagy a 6. században készülhetett és kerülhetett a földbe, előkelő tulajdonosa túlvilágra szánt tárgyainak részeként. Készítésének helyszínét illetően már nem lehetünk ilyen határozottak; valószínűnek tűnik, hogy a szkítakori elit presztizstárgyainak jó részéhez hasonlóan, a Fekete-tenger északi partvidékén virágzó görög gyarmatvárosok egyikében, szkíta megrendelésre, így nomád ízlésnek megfelelően, ám görög mester kezében születhetett meg ez az egyedülálló szépségű alkotás.

Párducz Mihály

 

1908-ban született Fehértemplomon. Oklevelet a Szegedi Tudományegyetemen szerzett történelem-földrajz szakon, doktori értekezését 1932-ben védte meg. 1930-tól az egyetem Régészeti Intézetének tanársegédje, majd 1932–33-ban ösztöndíjas a berlini Collegium Hungaricumban. A SZTE adjunktusa, majd 1941-től a népvándorláskor magántanára.

 

1945–1959 között kisebb megszakításokkal a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályának vezetője, 1946-tól címzetes nyilvános rendkívüli tanár, 1960-tól, megalakításától 1974-ig az MTA Régészeti Kutató Csoportja népvándorlás kori részlegének vezetője. Tagja volt az Archaeologiai Értesítő és az Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae szerkesztőbizottságának (1952–66; 1952–70), a Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulatnak (1935–74), a Dugonics Társaságnak, a Római–Germán Régészeti Bizottságnak, a Német Archeológiai Intézetnek (1964–74), a Nemzetközi Ős- és Koratörténeti Kongresszus állandó bizottságának, az MTA Régészeti Bizottságának.

 

Fő kutatási területét a szkíta, a szarmata és a hun kor jelentette. Nevéhez fűződnek a Kárpát-medencei szkíta kor tekintetében ma már alapvetőnek számító szentes-vekerzugi, ártándi, valamint a Bottyán Árpád és Fettich Nándor nyomát követő tápiószelei ásatások. A korszak településeinek szisztematikus kutatását szintén ő indította el. Feltárásait a kor színvonalát meghaladó alapossággal és körültekintéssel, precíz dokumentálással végezte; korszakos jelentőségű, máig ható érvényű munkái jelentek meg tanulmányok és önálló monográfiák formájában egyaránt. Akadémiai doktori disszertációját Magyarország szkítakora címmel írta meg. Elsőként határozta meg a korai szarmata leletanyagot, bebizonyította a késő szarmata leletek jelentős részének hun korra való keltezhetőségét.

 

Foglalkozott a szkíta és a hun kor etnikai azonosításának problémájával. A szarmaták magyarországi emlékeit összegyűjtő három corpusa (1941, 1944, 1950) napjainkig alapvető fontosságú. Jelentős tanulmányai jelentek meg a hazai neolitikum és késő bronzkor kutatásában is. 1974-ben hunyt el Budapesten.

Az ártándi leletek

A szkítakor egyik legfontosabb Tisza-vidéki temetkezését az 1953-ban felfedezett ártándi fejedelmi sír jelenti. A Párducz Mihály által közölt leletek egy homokbánya művelésekor megbolygatott, kiemelkedő gazdagságú férfi sírjának mellékleteiként kerültek a Nemzeti Múzeum birtokába.

Az elhunyt olyan, kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkező vezető (talán fejedelem, törzs-, vagy nemzetségfő) lehetett, akinek elismertsége feltehetően közép-, illetve délkelet-európai szinten is jelentős volt. A sírmellékletek egyértelműen egy a helyi, szkítakori kultúrához tartozó, magas rangú férfi tulajdonában lehettek, aki kapcsolatban állt mind a környező területek, mind a sztyeppevidék közösségeinek elitjével, de közvetett módon a Balkánnal és a görög mediterráneummal is.

Az ártándi bronz hydria és bogrács (Kemenczei 2009 után)

A leletegyüttes talán legfontosabb darabja egy archaikus bronz hydria (víztartó edény), mely a Kr.e. 6. század végén, spártai műhelyben készült. A jó állapotban maradt, 43,3 cm magas edénynek ugyan a lába hiányzik, jelentősége mégis egyedülálló. A Kárpát-medencéből ezidáig egyedül a kárpátaljai Benéről (Bene/Dobroszilja – Ukrajna) ismert párhuzama. Ez a két tárgy az alföldi szkítakori kultúra „egyetlen” kétség kívül görög eredetű terméke; talán diplomáciai ajándékként, hadisarcként, vagy zsákmányként kerülhettek a Vardar és a Morava völgyein keresztül a Felső-Tisza vidékére. Egészen más irányba mutat az a kettős kereszt alakú függesztőkkel ellátott, dupla fülű bronzbogrács, mely egyértelműen a Hallstatt-kultúra valamelyik dél-alpi vagy közép-európai műhelyében készült, és a hydriához hasonlóképpen kerülhetett a szkítakori előkelő sírjába. A temetkezés - így az elhunyt - gazdagságát mutatják a keleti sztyeppevidékre és az Alföld középső vaskori fémművességére jellemző aranyékszerek: a poncolt pontsorokkal és domborított virág- és líra alakú mintákkal díszített szalagformájú diadém, a golyó- és kettős kúp alakú gyöngyök és rozetta formájú ruhaszegélydíszek. Minden bizonnyal helyi, alföldi műhelyben készültek a halott forrasztott kis gömbökkel díszített, kúpos végű karperecei is.

Az ártándi leletek további csoportját a szkítakori fegyverzet jellemző darabjai jelentik: egy vas lándzsahegy és egy fokos, valamint a Kárpát-medencei anyagban rendkívül ritkának számító vas- és bronzlemezkékből összeállított pikkelypáncél és egy egyedülálló bronz pajzsdudor. A lószerszámzat jellegzetes elemeit bronz phalerák (szíjelosztók), bujtatók és egy vas zabla képviselik.

Hallstatt kor - Hallstatt-kultúra

 

A felső-ausztriai Hallstatt településéről elnevezett régészeti kultúra a vaskor korai és középső szakaszát képviseli Közép- és Délkelet-Európa nagy részén és a Kárpát-medence nyugati felében. A sóbányászatáról ismert falu az első őskori leletek 1734-es felfedezését, majd a hozzá tartozó temető 1846-os feltárását követően az európai ősrégészet egyik legfontosabb lelőhelyévé vált.

 

A több mint 900 sír és közel 20 000 tárgy előkerülése alapjaiban határozta meg az európai őskor kronológiáját, kulturális felosztását. A ma is alkalmazott bronz- és vaskori időrend alapját az 1900-as évek elejétől Paul Reinecke nagyrészt a hallstatti vaskori temető leleteiből kiindulva fektette le. Az azóta sokat javított, kiegészített, változtatott rendszer fázisait alkalmazza ma is a kutatás a kora bronzkortól a késő vaskorig terjedő időszak felosztására, az előkerülő leletek korszakolására.

 

A Hallstatt-kultúra a késő bronzkori urnamezős kultúrát követve, a közép-európai vaskor hajnalán, tehát a Kr.e. 8. század elején jelenik meg; elterjedési területe két nagyobb egységre: keleti és nyugati csoportra osztható. Előbbit a közép-franciaországi, dél-németországi, svájci, északnyugat-ausztriai és csehországi régiók, utóbbit Nyugat-Szlovákia, Kelet-Ausztria, Szlovénia és a Dunántúl jelentik.

 

A görögökkel és etruszkokkal fennálló jelentős kapcsolataikat a különböző nagy értékű importtárgyakkal, gazdag mellékletekkel eltemetett előkelők halomsírjai bizonyítják. A nyugati hallstatti kultúrkör regionális központjai gyakran nagy méretű, elkülönülő körzetekkel felépült erődített települések, melyek sok szempontból a proto-urbánus fejlődés alapjainak tekinthetők. Ettől az időszaktól válik a vasérc bányászata, megmunkálása, kovácsolása Európa-szerte széles körben elterjedté, a vas fegyverek, eszközök, kocsi alkatrészek használata szinte mindennapossá.

 

A Hallstatt-kultúrát a Kr.e. 5. század közepétől felváltó, a keltákkal azonosítható La Tène-kultúra és fejlődés gyökerét, a kelta etnogenezis bölcsőjét a Rajna és Felső-Duna vidékének Hallstatt területei jelentik. Az ezeken a területeken élő kelta népesség kivándorlásának, terjeszkedésének köszönhetően a Hallstatt-kultúra élete a Kr.e. 5. század második felétől kezdődően a Dunántúlon is megszakad; helyét a megtelepedő kelta törzsek veszik át.

Régészeti kultúrák Magyarország területén a kora és középső vaskorban (62, 65: a Hallstatt-kultúra észak- és dél-dunántúli csoportja; 63: preszkíták/Mezőcsát-kultúra; 64: szkíták/Vekerzug-kultúra) (Buchvaldek-Lippert-Košnar 2007 után)

 

 

A dunántúli Hallstatt-kultúra települési struktúrájában egyelőre a nyugati területekhez hasonló erődített, magaslati telepek (Gór-Kápolnadomb, Velem-Szentvid, Sopron-Várhely, Budapest-Gellérthegy, Pécs-Jakabhegy, Nagyberki-Szalacska, Százhalombatta-Földvár, Süttõ-Nagysánctető, stb.) tekinthetők uralkodónak; ugyanakkor az utóbbi időben a korszak síktelepeinek kutatása is fellendült, számuk jelentősen növekedett.

A százhalombattai földvár a levegőből

 

Az erődített települések fából, kőből és földből épített védműveinek, sáncainak maradványai gyakran a mai napig több méter magasságban láthatóak, néhány esetben a kapuk, „bástyák” nyomai is felismerhetőek.

 

Átvágott sánc Jakabhegyen

 

 

Ezeknek a központi telepeknek a belső szerkezetéről, felépítéséről egyelőre nem sokat tudunk. Régóta ismertek ugyanakkor a kutatás számára a Dunántúl kora vaskori halomsírjai (Vaszar, Somlóvásárhely, Sopron-Várhely, Süttő, Pécs-Jakabhegy, Nagyberki-Szalacska, Százhalombatta, stb.) is, és habár ezek gazdagságukban messze elmaradnak a jelentősebb nyugat-európai tumulusok pompájától, a tudomány számára sokszor kiemelkedő leletekkel, például a preszkíta közösségekhez köthető, keleti eredetű fémtárgyakkal (lószerszámok, fegyverek) szolgáltak.

Preszkíta jellegű bronz zabla és lószerszámdíszek a biharugrai kincsből

 

 A divatos, előkelő fegyverekkel, ékszerekkel, lószerszámmal ellátott, a máglyán ünnepélyes keretek között elhamvasztott halottakat fagerendákból ácsolt sírkamrába helyezték, ami fölé aztán magas földhalmot emeltek. A Hallstatt műveltség karakteres, a késő bronzkori hagyományokban mélyen gyökerező anyagi kultúráját a főként kelet-alpi és déli, mediterrán párhuzamokkal bíró fémművessége mellett fémedényeket utánzó, fényes felületű, grafittal, geometrikus mintákkal díszített kerámiája is jellegzetessé teszi.

 

Hallstatt-kori edények a Dunántúlról

 

 

Többek közt a dunántúli Hallstatt-kultúra egy rekonstruált, belülről is megtekinthető halomsírja és a feltárásokból ismert lakóházak pontos, hitelesen újra felépített másai megtekinthetők a Százhalombattai Régészeti Parkban.

A békéscsabai aranylemez

1891-ben a Nemzeti Múzeum birtokába két aranylemez került vásárlás útján, lelőhelyük megnevezése „állítólag Békéscsaba” kifejezéssel szerepel a nyilvántartásban - ám a régiségkereskedők a múzeumnak megvételre felajánlott leletek esetében ekkoriban gyakran fiktív lelőhelynevet adtak meg, hogy a portéka értékét növeljék. Békéscsaba ugyanakkor nem szerepel a legtöbbször így megnevezett lelőhelyek sorában, ezért feltételezhető, hogy a szóban forgó aranylemezek valóban a város közelében, vagy legalábbis valahol a Dél-Alföldön kerültek felszínre.

Valószínűleg egyedülálló formájuk és díszítésük lehetett az oka, hogy a két tárggyal sokáig nem foglalkozott a régészettudomány; ismert párhuzamok hiányában, datálásuk, kulturális besorolásuk nem történhetett meg. Az egyik aranylemeznek sajnos a második világháború viszontagságaiban nyoma veszett. A megmaradt darabbal kapcsolatban Kemenczei Tibor végzett átfogó elemzést, tanulmányát 1987-ben közölte.

A vékony aranylemezből készült tárgy formája halra emlékeztet, az ábrázolás azonban nem realisztikus: fejrésze oroszlánszerű, a farok kialakítása legfeljebb felülnézetből hasonlíthat hal farokúszójára. Elképzelhető, hogy készítője több állat jellemvonásából összetevődő, fantasztikus keveréklényt ábrázolt. A 22,6 cm-es lelet funkcióját egyértelműen nem tudjuk megállapítani; rögzítésére az elején lévő lyuk és az egyik szélének visszahajlítása szolgálhatott. Úgy tűnik, hogy egy, a lemez szélességének megfelelő méretű tárgy (talán szíj) borítására, díszítésére használták; tartozhatott lószerszámzathoz, vagy ruhához is. Fegyver hüvelyének díszítményeként is értelmezhetnénk, de ahogy Kemenczei Tibor rámutatott, ennek ellentmond, hogy a lelet eredetileg két lemezből állt, melyeket feltehetően együttesen alkalmaztak.

A békéscsabai aranylemez (Kemenczei 1987 után)

A sztyeppevidék szkítakori művészetének emlékei közt oldal- és felülnézetből ábrázolt hal alakú arany- és bronzlemezeket egyaránt találunk. A realisztikusabb alkotásokban az elsősorban az ukrán és dél-orosz sztyeppék nagy folyóiban, főleg azok deltavidékén nagy tömegben előforduló és a korabeli halászat szempontjából kiemelt jelentőséggel bíró tokféléket ismerhetjük fel, sokszor azonban – mint a békéscsabai lemez esetében is - a stilizált vagy elvont megfogalmazás lehetetlenné teszi az azonosítást.

A halmotívum eredetét a szkíta művészetben egyébként iráni eredetre vezetik vissza és a víz, vagyis az élet szimbólumaként értelmezik. A szolochai (Dnyeper-vidék – Oroszország) és volkovci (Ukrajna) kurgánokból előkerült darabok ló homlokán lévő kantárszíjat díszítettek, ahogy talán a Taranova Mogila-i (Ukrajna) temetkezésből és a Stănceşti (Románia) erődített telepről származóak is; ezek kora a Kr. e. 5 - 4. századra tehető.

A halmotívum más tárgyakon is előfordul, ilyen pl. a vettersfeldei (Witaszkowo – Lengyelország) hal alakú, egykor valószínűleg pajzsot díszítő aranylemez. Hasonló tárgyak ugyanakkor nem csupán a szkíta állatstílus által fémjelzett területeken, hanem a perzsa ötvösművészet hatásait tükröző kultúrákban is megjelentek. Ebben az időben Trákiában a görög, iráni és szkíta művészet elemeit átvéve sajátos, önálló trák művészeti stílus jött létre, és a békéscsabai lelet leginkább ennek a stílusnak a vonásait tükrözi.

A vettersfeldei aranylemez

Kemenczei részletesen elemezte a békéscsabai lemez lehetséges párhuzamait, keltezésének és eredetének kérdését. Ezek alapján jelenleg úgy tűnik, hogy bár a tárgy(ak) az Alföld szkítakori lakosságához, illetve annak valamely előkelő, magas státuszú személyéhez köthetőek, és valamikor a Kr. e. 5 - 4. század során kerülhettek a földbe, eredetük nem ebben a régióban keresendő. Az aranylemez (és párja) készítési helye valószínűleg az Északkelet-Balkánra, az egykori Trákiára, azon belül talán valamelyik Fekete-tenger melléki görög ötvösműhelyre tehető.

Az Alföldön való előkerülését esetleg a Kr. e. 5. század második felétől az Al-Duna vidékén jelentősen megerősödő dák-géta hatalom nyugati-északnyugati kapcsolatai kiépülésének egyik nyomaként értelmezhetjük. A helyi elit által beszerzett, vagy ajándékként kapott egyéb presztizstárgyakhoz hasonlóan ez az egyedülálló lelet is jól mutatja a korabeli hatalmi reprezentáció és a földrajzi értelemben is széleskörű kapcsolatok jelentőségét.

A bemutatott lelőhelyek, temetkezések és szórványleletek az Alföld szkítakori társadalmának vezető rétegéhez köthetők. Gazdagságukat, hatalmukat, kapcsolataikat és a korszak sokszínű világát, kulturális és etnikai viszonyait tárják elénk, még ha csupán támpontokat, mozaikos információkat szolgáltatnak is.

A korabeli társadalmi rétegzettségre jelenleg csak a temetők elemzéséből és a sírokból előkerülő tárgyak alapján következtethetünk, az előkerülő települések egyelőre nem mutatnak számunkra semmilyen hierarchiát. Az elithez köthető tárgyak mellett egyre nagyobb számban ismerjük ugyanakkor az alacsonyabb rangot, vagy vagyoni helyzetet tükröző, a köznép, tehát a szélesebb rétegek köréből származó halottak temetkezéseit. Ezek a temetők sok esetben még fontosabb, vagy akár egyedüli forrásként szolgálnak számunkra, ha a korszak történeti, etnikai, gazdasági és társadalmi viszonyainak minél közelebbi megértésére törekszünk. A következő részben néhány jellemző példán keresztül ezeknek a hazai lelőhelyeknek, régészeti forrásoknak a bemutatását kísérlem meg.

Folyt. köv.