Ahogy a márkás autók napjainkban, a járművek az őskorban is többletjelentéssel bíró tárgyak voltak, bár használatuk és az emberek életében betöltött szerepük nyilván eltért a maitól. Jelen írás a kora vaskori Hallstatt-kultúrához (Kr.e. 8-5. század) tartozó kocsikról szeretne egy kis áttekintést adni, puszta leletközlés helyett a jelentőségükre és jelentésükre koncentrálva. Ez a típus ugyanis számos innovációjával a kocsik egy sajátos Európai fejlődési ágát testesíti meg.

Rekonstruált kocsi a Býčí skála-barlagból

A Hallstatt-kultúra a kontinens belsejében, Európa centrális részein (Kelet-Franciaországtól a Dunántúlig, Skandináviától az Alpokig) létezett a vaskor első felében. Számos jellemzője közül az egyik legfigyelemreméltóbb, hogy sírjaiknak halmot emeltek, és a fejedelmi temetkezéseiket (mellyel a vezető réteg tagjait tisztelhették meg) gazdagon ellátták fegyver-, ékszer-, edénymelléklettel, és gyakran egy kocsival is – egy 1992-es tanulmány 228 darabot szedett össze belőlük.

Elhelyezésük, díszítményeik és ábrázolásokon való megjelenésük alapján ezt a kategóriát „szertartási”, vagy „ünnepi” kocsiknak (ceremonial wagon) nevezi a kutatás. Közös jellemzőjük a négy darab küllős kerék és az egyes fa-részek díszített bronz- és vaslemezekkel való borítása. Ez elkülöníti őket az egykor bizonyára létezeő, de az európai talajviszonyok között mára már „nyomtalanul” eltűnt teljesen fából készült, mindennapi használatban levő járművektől, és a Mediterraneumban, Közel-Keleten elterjedt kétkerekű harci szekerektől.

Ez a kocsiépítési szokás, és temetkezésekben való elhelyezésük első sorban Nyugat-Európára, a Hallstatt-kultúra nyugati felére jellemző, de az előzményeknél, és a vaskorban is több forráscsoportnál jelentős szerepe van a Kárpát-medencei leleteknek is.

A Hallstatt kocsi előzményei

Az első ló által húzott küllős kerekű kocsik a Közel-Keletről származnak (Kr. e. 2000 környékéről származnak az első ábrázolások), mely találmány a 16. sz. elején érte el Egyiptomot. Úgy tűnik, hogy az ezzel egy időben megjelenő, kulturálisan és földrajzilag is oly messze található központjai a kocsikészítésnek (mint Mükéné vagy Rymnikski Szibériában) szintén innen kaphatták az ihletet, bár a pontos időrend még nem tisztázott. Nem kizárt, hogy a küllős kocsi az Égeikum térségének közvetítésével került Európa középső zónájába a késő bronzkori (Kr. e. 10-9. század) Urnamezős kultúra idején, de a Skandináviába és Észak-Itáliába való továbbterjedését már problémásabb kimutatni. Igen egyedi ebből az időszakból a Dániában talált híres trundholmi kocsimodell , mely egy ló által összesen hat keréken „húzott” arany korongot jelent (talán napszimbólum, valamilyen napkultusz kelléke lehetett).

A trundholmi bronz kocsimodell

A Hallstatt kocsik közvetlen előzményei tehát ebből a Hallstatt-kultúrát megelőző késő bronzkori Urnamezős-időszakból származnak; régiónkban például a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött Erdélyből származó árokaljai, vagy az obišovcei (Szlovákia) tömör bronzkerék, illetve a szintén Erdélyből előkerült díszített bronz kerékagy-borítások és egyéb fém kocsialkatrészek.

Az árokaljai kerék

A kerekeken megfigyelhető, hogy nagyon hasonlítanak a mükénéi ábrázolásokról is ismert kerékformára, melynek négy, félkör alakú megvastagításban végződő küllő a jellemzője. Nem is biztos, hogy négykerekű járművekhez tartoztak, tehát mindenképp a déli típust képviselik.

A  tarcali bronz kerékagy-borítás

Hasonlóak kerültek elő Európa más területein is, de mindre jellemző az, hogy kincslelet részeként, vagy szórványleletként akadtak rájuk.

A mükénéi kultúrához tartozó aidoniai kincs egy gyűrűje (1500-1400 k.)

Kivételt képez mintegy tíz temetkezés az Alpok északi előteréből, melyeknél a kocsit a halottal együtt elégették, és észak-déli tájolású kamrasírokba tették – de ezekben is a mükénéi keréktípus fordul elő. Jelentőségük, hogy a bronzkorban egyedül itt találunk kocsis temetkezéseket, ám ez a szokás a vaskorban igen elterjedtté vált (a kocsimaradványok nagyrészt sírokból ismertek). A késő bronzkorban - kora vaskorban gyakoriak még az eredetiknél jóval kisebb, bronzból vagy agyagból készített kocsimodellek is, melyek – mivel önmagukban is a „nagyok” szimbólumai – a kocsik elvont szerepének megfejtéséhez járulnak hozzá.

Kocsimodellek

A késő bronzkorban főleg temetési mellékletként tűnnek fel, pl. Acholshausen, Skallerup (Dánia) lelőhelyéről, de ilyen a magyarországi kányáról előkerült kocsi alakú agyagurna is, melyet a hamvak tárolására használtak.

Acholshausen és Skallerup bronz kocsimodellje

A kányai kocsi alakú agyagurna

Az előbbiek bronzból készültek és egy edényt hordoznak, díszítőmotívumaik közül pedig a vízimadár-ábrázolásokat kell kiemelni. Madárábrázolás jelenik meg a különleges dupljajai égetett agyag kocsin is, melynek csak 3 kereke van, és egy (talán csőrös?) alak áll rajta, ami fölött napernyőként kis agyag kúp függött.

A dupljajai agyag kocsimodell

A kora vaskorban is folytatódott a kocsimodellek készítésének szokása, melyeket telepeken és sírokban is megtalálunk. Egy Kr. e. 7. századi, igen gazdag hamvasztásos temetkezés egyik mellékleteként került elő a strettwegi „áldozati kocsi”, mely ábrázolásait tekintve igen figyelemreméltó: a négy darab nyolcküllős kerék közti lapon 12 harcos-kinézetű figura, 4 ló és 2 szarvasbika, valamint középen egy 32 cm magas női alak látható.

A strettwegi bronz kocsimodell

Ez a talán istennő, sámán, vagy magas rangú személy felemelt kezeivel egy tányért tart, amin a képen is látható bronzedény helyezkedhetett el (csak töredékei maradtak meg). Ezeknek a kocsimodelleknek általában kultikus funkciót tulajdonítanak, talán szertartási kellékek, egy istenség jelvénye, vagy a halotti kultusz részei lehettek.

A Hallstatt-kori „szertartási” kocsik felépítése, alkatrészei

A szerves anyagok elbomlásával sajnos rengeteg információ elpusztult, de sokszor a fém alkatrészek, és egyes esetekben a szerencsés körülmények miatt mégis megmaradt famaradványok alapján viszonylag tiszta képünk van arról, hogyan is néztek ki ezek a járművek.

A kerekeket meghajlított fából készítették, akár kettőből is, egy különálló külső- és belső ívet hozva létre, melyeket vaskapcsokkal rögzítettek egymáshoz. Erre kívülről vas abroncs került, mely „találmányt” itt használtak először, hogy a kerék gurulásakor ne a fa kopjon. Darabjait, melyet hosszú, akár 4 cm vastag, hajlított vas lapokként kell elképzelnünk, szögekkel erősítették a felnihez. Ebből csapolással rögzített küllők vezettek a kerékagyhoz, leggyakrabban 8 vagy 10 darab, de előfordult 6 és 16 küllős is azon 19 esetből, melynél meg lehetett állapítani ezek számát (a kutatás 20 évvel ezelőtti állása szerint).

A kerék átmérőjét ennél több esetben, 74 kocsinál tudták kiszámolni, mely általában 70-100 cm közé esett. A küllőket és a kerékagyakat is boríthatták vas vagy bronz lemezek (illetve a két fém együtt), nem egyszer bordázott, vagy poncolt (a fémlemezen egy hegyes tárggyal hátulról kinyomkodott pontok által kirajzolt) díszítéssel. A késő bronzkorhoz képest változás, hogy ezek már nem a mükénéi formákat mutatják, megjelent a vas használata, és igen összetett, szegecsekkel összeerősített lemezborítást kaphattak ezek a részek.

A küllők díszítésével kapcsolatban egy érdekesség: egy Býčí skála-barlangból való kerék küllőin a változó számú bordacsoportok sorakoznak, melyek a kerék forgásakor (kísérletek kimutatták, hogy minimum 14 km/órás haladási sebességnél) spirálszerűen hullámzó látványt adtak ki.

Hasonló szerepet tulajdonítanak az árokaljai késő bronzkori kerékdíszeinek is, bár ott jóval kevesebb bordával kell számolnunk (lásd a 3. képet). Egy barátom animációt is készített erről, melyen fehér színnel emelte ki a bordákat, hogy jobban kitűnjön az esetleges hullámzás. Az első videón is viszonylag tempósan forog a kerék, a másodikon pedig több mint 50 km/h-val, ami már kevésbé elképzelhető a korabeli kocsik esetén (személyes véleményem szerint legfeljebb a másodikon jön ki az elvárásoknak megfelelő minta).

Hozzátenném még azt is, hogy a mozgóképünkön a kerék egy helyben áll – a valóságban egy nagy sebességgel robogó harci szekér kerekének megfigyelése sokkal nehezebb lehetett, de nem kizárt, hogy mégis egy optikai hatás elérése volt a céljuk (mi mással tudnánk a bordák ilyen speciális elhelyezését megmagyarázni?). A csehországi barlangból előkerült keréken (amint azt a publikációban is írták) látványosabb lehetett a minta, de sajnos megfelelő képek hiányában azt nem tudtuk ilyen módon mozgásba lendíteni.

A kerékagyon áthaladó tengelyt gyakran fém tengelysapkával zárták, a kerék lecsúszását tengelyszöggel akadályozták meg. Az egyszerűbb megoldás szerint a kocsiszekrényt közvetlen az alvázra tették, ám ez azt eredményezte, hogy az első tengelyt nem lehetett elforgatni (maga a kerék is beleütközött volna a felépítménybe), így a szerkezet terhelése nélkül csak egyenes vonalon lehetett húzni őket – amennyiben egyáltalán céljuk volt ezeket megmozdítani. Néhány helyen előkerültek azonban a kocsiszekrény megmagasítására alkalmas fém rudak, illetve villásan csatlakozó kocsirúdra utaló szerelékek, melyek lehetővé tehették az első tengely elfordítását, a jármű jobb irányíthatóságát.

A példaként hozott vixi kocsi rekonstrukcióján is láthatjuk ezeket az innovációkat, melyek szintén itt, ebben a korban kerültek kifejlesztésre.

A vixi kocsi rekonstrukciója

 A kocsirúdhoz két oldalról egy-egy lovat fogtak - több sírban ezek kettős lószerszámzata (zabla, szíjelosztók) is elhelyezésre került. Előfordult, hogy kocsit nem is, csak két garnitúra lószerszámot adtak a halotthoz: ezeket pars pro toto, azaz „rész az egész helyett” kocsis síroknak nevezik, melyek jelentése a valódi járművel ellátott sírokénak felelhetett meg. A kocsiszekrény hosszúkás volt, és elég nagy ahhoz, hogy akár egy halottat is ráfektessenek. Alacsony peremük miatt valószínűleg nem a profán gyakorlatban (pl. kereskedelmi áru szállítására) használták őket, ami erősíti azt az elképzelést, hogy szertartási vagy reprezentációs eszközök voltak.

A Hallstatt kocsi szerepe

A lelőkörülmények és az írásos források, képi ábrázolások alapján az alábbi funkciókra lehet következtetni a kocsikkal kapcsolatban:

1. Rituális, istenséghez köthető szertartási kellék
2. Halottaskocsi, temetkezésnél
3. Egy társadalmi csoport attribútuma, presztízstárgy
4. Ünnepségek kelléke, pl. egy mitológiai előadás alkalmával.

Az elsővel kapcsolatban az időben és térben távolabb keletkezett írásos források állnak csak rendelkezésünkre. Ezek közül az egyik legjelentősebb a Kr.e. 3. századi karystosi Antigonos (Euboia Karystos nevű városából való görög grammatikus, körülbelül Kr.e. 280-tól 220-ig élt) Mirabilium (Csodálatos mesék gyűjteménye) c. műve. Ennek 15. fejezetében leír egy szakrális bronz kocsit, melyet a thesszáliai Krannon város lakói hoznak mozgásba időnként, hogy ezzel esőt idézzenek elő. A menetet imádkozók kísérik, s ez a kultusz két szent hollóval van összefüggésben.

Ezt a kocsit ábrázolták krannoni pénzérméken is a Kr.e. 4. századból, melyeken az edény is látható.

Krannoni pénzérme

Érdemes megfigyelni azonban, hogy kerekeit nem sugaras szerkezetű küllőkkel, hanem az ún. H-kötéssel látták el – így ez a madarak és edény ellenére nem tökéletes párhuzama a vaskori járműveknek. Egy Apollónnal kapcsolatos (a Kr. e. 7-6. században élt Alkaiosztól származó) mítoszban is szerepel hattyúk által húzott kocsi, melyen miután visszaért Delphibe, elmúlt ott a szárazság.

Az írásos forrásokból kiderül tehát, hogy a kocsi, edény és madárpár kultikus egysége egész a 3. századig megőrződött a Balkánon, s hogy a kocsimodellek feltételezett jelentései közé felvehetjük egy eső-kultuszban betöltött esetleges szerepüket is. Továbbá valamilyen istenséggel kapcsolatos kultuszt reprezentálhat a már bemutatott strettwegi bronz kocsimodell is.

A második aspektusra a legfőbb bizonyítékunk maguk a temetkezések, melyekből a kocsik és kocsimodellek előkerültek – egyes esetekben a kopásnyomok hiányából arra következtethetünk, hogy talán egyenesen a halott elkísérésének céljából építették őket. A klasszikus rítus az, amit pl. Vix esetében látunk: a halom alatt levő, fából ácsolt négyszögletes sírkamrában az edénymellékletek (köztük a korszak legnagyobb bronz borvegyítő edénye, egy 164 cm magas, görög készítésű kratér) mellett feküdt a gazdagon felékszerezett „fejedelemnő” a kocsi felépítményén – különlegesség, hogy itt a kerekek le voltak szerelve, és a kamra keleti falához támasztották őket sorban.

A vixi sír mellékletei rekontstruálva

A gazdagon felszerelt csontvázas sírhalmok mellett nem egyszer hamvasztásos, lapos és egyszerű mellékletes sírok is találhatók, tehát létezett Európában egy társadalmilag kiemelkedő réteg (az ún. „fejedelmi sírokba” eltemetett személyek), ami a temetőkön belül is látványosan elkülönült a köznéptől. A Hallstatt-kultúrában idővel tendenciává vált, hogy ritkábban építettek halmokat, gyakoribbá váltak a bronzedények mellékletként, és általánosságban a temetkezések egységesebbé váltak - egyre szűkebb kör szokása lett ennek a rítusnak a gyakorlása, ami a hatalom koncentrációját is jelentheti.

Különös, és épp ezért izgalmas a Csehországban található Býčí skála-barlang esete, melynek leleteit még a 19. század végén találták meg, de azóta is számos kutató fantáziáját megmozgatta.

A barlang bejárata

Először egy magas rangú vezető monumentális temetkezését látták benne, de újabban felvetődött, hogy egy Hallstatt-kori „fejedelmi udvar” háború elől ide evakuált népe és kincstára lett véletlen baleset, barlangomlás áldozata, vagy talán egy nagyszabású áldozat emlékei kerültek itt feltárásra.

Býčí skála barlang rajza

Ami ezeknek a találgatásoknak az alapját adta: legalább 37 egyén csontváza, egy teljes kovácsfelszerelés, 2 garnitúra páncéldarab, egy sisak, nagyszámú orsógomb, lószerszám, bronzedény, nagy mennyiségű kerámia, textil-, gyékény-, kosár-, és élelmiszermaradványok; és nem utolsósorban legalább 3 kocsi maradványai, melyek gazdagon díszített fémborításokkal voltak ellátva. Egy elszenesedett folt, talán egy máglya maradványaiból szedték össze az erősen égett bronz és vasdarabokat, melyekből nehéz teljesen rekonstruálni a járműveket, de néhány értékes információt ezekből is ki tudtak nyerni, mint a már említett bordázott küllők, melyek mozgás közben spirálmotívumot írtak le.

Képi ábrázolások

Egy fontos forráscsoportról még nem esett szó, és ezek a képi ábrázolások, főleg urnákon, melyek a kocsi aspektusainak mindegyikére adnak példát. Érdekes, hogy ezek elterjedése nem azonos a kocsis temetkezések területével: főleg Szlovénia és Pomeránia vidékén találunk rá példákat, illetve a Fertő-tó régióját jellemző Kalenderberg-kultúrában (ez a Hallstatt-kultúra egy jól körülhatárolható csoportja). A Kalenderberg ábrázolásmódot két soproni edényen is vizsgálhatjuk: a kocsikon emberi alakok lehetnek, körülöttük pedig vadászjelenet, fuvolázó, táncoló és „könyörgő pózban” levő alakokat láthatunk.

Kocsiábrázolás egy soproni urnán

A pomerániai arcos urnák hasonlítanak ehhez; többek közt vadászjelenetet, kocsis menetet (talán egy vezér reprezentációs felvonulása) láthatunk rajtuk.

Kocsiábrázolások pomerániai arcos urnákon

 Míg tehát a sírban talált kocsiknál a temetkezési rítusban betöltött szerepüket hangsúlyozták, itt nehéz lenne egyetértenünk azzal, hogy ezek szimplán temetési jeleneteket és négykerekű halottaskocsikat ábrázolnak, amit pl. a vadállatok megjelenése bizonyít. Alternatívaként valamiféle kultusztevékenységet feltételezhetünk a vadászat, ivás, valamint a zene és tánc kapcsán.

Összefoglalás

A fenti néhány példán keresztül talán érzékelhetővé vált a Hallstatt-kori kocsik problematikájának összetettsége; találkozhattunk az egykor élt ember leleményességével, és szembesülhettünk gondolkodásmódja megfejtésének nehézségével. Figyelemre méltó, hogy Európa belső területein, a fejlődő tengerparti sávtól messzebb került kifejlesztésre több olyan szerkezeti újítás, mint a forgatható első tengely, vagy a vas abroncsok használata. Úgy tűnik, a hallstatti népesség hitvilágának szerves részei lehettek a kocsik, melyet a kerék-, nap-, és madárszimbólumok gyakorisága jelez az egész kultúra területén, illetve – mint a bevezetőben említettem – a mai márkás autókhoz hasonlóan a gazdagság, magas társadalmi rang mutatói voltak.

Egy hallstatti 507-es sír leletei: kerék-nap szimbólum, vízimadár

Az írás az ELTE Régészettudományi Intézetének és a Sírásók naplója - régészblog együttműködésének keretében jelent meg.