Az Országgyűlés által 2011. november 15-én elfogadott törvénymódosítással új fogalom, az elfedés került be a kulturális örökség védelméről szóló törvénybe. A törvényalkotók minden bizonnyal arra gondoltak, hogy a költséges és időigényes feltárások helyett, esetenként lehetőség van egyes régészeti lelőhelyek lefedésére, azok fölé való építkezésre. A törvény szövege - azon kívül, hogy az eljárás a lelőhely fizikai állapotromlását nem eredményezheti - nem definiálja az elfedés valódi tartalmát.

Nézzük meg azonban, hogy mit jelenthet ez az elsőnek jónak tűnő megoldás a gyakorlatban!

Egy képzeletbeli régészeti lelőhely metszete: különböző beásások (sírok, árkok, tárolóvermek, falalapozások) helyzete használatuk idején

Az emberi megtelepedés nyomai a Kárpát-medencében szinte mindenhol megfigyelhetőek. A régen volt időszakok települései annyira sűrűn hálózzák be hazánkat, hogy általánosságban elmondható, bárhol legyünk az országban, 1 km távolságon belül biztosan van régészeti lelőhely. Ezek nyomai a tájban nagyon sokáig fennmaradnak, még ha későbbiekben a megváltozott területhasználat át is alakítja helyszínüket.

Széles körben elterjedt félreértés a laikusok között, hogy a régészeti lelőhelyek méterekkel a jelenlegi felszín alatt vannak, mintha valamilyen módon elsüllyedtek, avagy eltemetődtek volna. Ezzel szemben természetesen semmilyen lelet, avagy lelőhely nem süllyed a földben, csupán kisebb-nagyobb mennyiségű üledék vagy talaj képződik felette. Általánosságban elmondható, hogy a lelőhelyekkel egykorú járószintek döntő többségükben a mai felszín közelében helyezkedtek el.

A régészeti lelőhely metszete a feltárások előtt. A különböző tárgyakkal (régészeti leletekkel) és földdel feltöltődött beásások a talajfelszín alatt közvetlenül helyezkednek el.

A régészeti rétegek felső részét a szántás bizonyos mértékig – ez általában a felszíntől számítva 20-40 cm mélységet jelent – roncsolja, elpusztítja, összekeverve, és részben felszínre hozva a leletanyag egy részét. A szántás szintje alatt közvetlenül azonban az egykori települések vagy temetők érintetlenek.

A régészet legfontosabb feladata a világ régészeti örökségének megőrzése. A megőrzés azonban nem feltétlenül feltárást jelent, sokkal inkább a pusztulás megakadályozását, az eredeti állapot fenntartását.

Képzeljünk el egy hatalmas, régi kötetekből álló könyvtárat. Mindegyik kötet egyedi, semmilyen más módon nem hozzáférhető információt tartalmaz múltunkról. Ha kinyitunk egy kötetet, az rögtön az olvasás után elporlad, és csak annyi ismeretünk lesz róla, amennyit egyszeri olvasás után feljegyeztünk. A könyvekben rejlő információ jelentősége azonban csak az olvasás során derül ki, a borítóról viszonylag kevés állapítható meg.

Ez a hasonlat jól mutatja a magyarországi régészeti lelőhelyek helyzetét. Amíg nem találjuk ki, hogy milyen módon lehetne ezeket a könyveket kinyitásuk, azaz pusztulásuk nélkül olvasni, addig a legfontosabb feladatunk a könyvek sértetlen megőrzése, és csak azokat olvassuk el, amelyek elkerülhetetlenül elpusztulnának.

A régészetnek tehát valójában elsősorban és hangsúlyosan a régészeti lelőhelyek elkerülése, annak lehetetlensége esetén pedig elfedésük az érdeke, hiszen az elkerült, illetve megfelelően elfedett lelőhelyek biztonságban vannak a következő generációk számára. Nagyon fontos kérdés azonban, hogy az elfedés folyamata valójában mekkora kárt okoz a lelőhelyekben.

A fő problémát az okozza, hogy minden elfedés statikai és talajvédelmi okokból humuszolással kezdődik. Ez azt jelenti, hogy a humuszban gazdag 20-40 – szélsőséges esetben akár 80 - cm-es legfelső réteget eltávolítják a területről az altalajig, majd erre kerül maga a töltés. Ez egyrészt azt jelenti, hogy az altalaj szintje és a szántás szintje közötti bolygatatlan régészeti jelenségek el fognak pusztulni. 

A kivitelezés első fázisaként a felső humuszréteg eltávolításával a régészeti jelenségek és leletanyag ebben a rétegben elhelyezkedő részei elpusztulnak

További probléma, hogy az altalaj szintjén már biztosan régészeti jelenségeket és eredeti helyzetükben lévő leleteket találunk. Mivel ez a szint lesz a töltés alapja, ennek kell elbírnia a töltés súlyát.

 Az altalaj szintjén, régészeti jelenségek fölött húzódó út eltérő szerkezetű, változó sűrűségű talajra épül

A régészeti objektumok - sokszor meglehetősen nagyméretű beásásokról van szó, laza, szerves feltöltéssel - talaja azonban jellemzően sokkal puhább, mint a környező altalaj, így ezek a töltés kialakítása alkalmával összetömörödve fogják felvenni a súlyt, azaz előre nem látható mértékben fognak károsodni.

Az út használata során az alatta lévő régészeti jelenségek olyan terhelésnek vannak kitéve, melynek következményeként mind a régészeti jelenségek, mind a bennük lévő régészeti leletek károsodnak, de közben az eltérő teherbírású talajrétegek miatt, az út is erősen károsodik

Régészek és építőmérnökök közös munkájával biztosan meg lehet találni azt a módszert, amely a beruházások és az örökségvédelem szempontjából egyaránt kielégítő, ez azonban biztosan drágább lesz, mint egyszerűen egy töltést építeni a lelőhely fölé. Mindenekelőtt azonban ahhoz, hogy a lelőhelyek elfedése a gyakorlatban ne a lelőhelypusztítás szinonimája legyen, alapos megfontolás tárgyává kell tenni, hogy hol és milyen módon alkalmazzuk azt.

 Animáció: Pazirik kft.