Nagy örömünkre szolgál, hogy blogunk végre kitekinthet Távol-Keletre Kápolnás Olivér  révén aki Belső-Mongólia Autonóm Tartományban (Kína) tölt kint egy évet ösztöndíjjasként. Szerzőnk egyébként mongol tárgyú kutatásairól saját blogján is beszámol.

A Pekingtől csupán pár száz kilométerre lévő Datong melletti Yungang barlangokról pár éve olvastam pár sort. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha is saját szememmel fogom látni ezt a csodálatos helyet. A szerencse kedvezett, sikerült eljutnom ide.

Az Északi Wei dinasztia idejében a buddhizmus erőteljesen tért hódított a mai Kína területén, csodálatos emlékeket hagyva az utókor számára. Ezek közül a legismertebbek a tunhuangi barlangok. A yungangi barlangokat is ez idő tájt, a Kr. u. 5. században kezdték kivájni a függőleges hegyoldalban. A munkák később sem álltak le, végül szinte az egész hegyoldalt beborították a kisebb-nagyobb barlangok, amelyekbe megszámlálhatatlan sok szobrot faragtak. Nagyon részletgazdagok ezek az alkotások és olyan sok van belőlük, hogy gyakorlatilag képtelenség végignézni az összeset.

A szobrok és domborművek igen jó forrásértékkel bírnak. Az alábbi képen néhány, feltehetően az 5. századból származó ijjász van, érdemes a ruhájukat és a fegyverüket megnézni.


Rengeteg dombormű valamilyen történetre utal, sajnos ezek a mai turisták számára ismeretlenek. Az egyik alkotás nagyon megragadta a figyelmemet.

Sajnos sérült a faragás, de így is jól kivehető, hogy egy szarvast üldöznek a vadászok. Erről a Csodaszarvas regéje jutott eszembe, de ennek ehhez semmi köze sincs. A történet egy elterjedt buddhista mesét takar, az Aranyszarvas legendáját:

Egyszer Élt egyszer a földön egy Dantipála nevű király. Természete démoni, mindig kész életet oltani. Örömét lelte a gyilkolásban, de szegény volt jó tulajdonságokban. Ahányszor csak megölt valakit, mindig nagy öröme telt benne. Testét-lelkét fogva tartotta e rút szenvedély. Örömét lelte mások szenvedésében, testét véres kenőccsel kenegette.

Ez a Dantipála király bátor vadászaival és kemény vitézeivel vadászni ment az erdőbe. Igen sok szarvast leterítettek. A közeli erdőben élt egy szépséges, arany dámszarvas. Külsőre, mint a többi állat, de békés szívű, nemes és szelíd volt, mint a szentek. Ötszáz szarvas vezére s király volt ő, s minden szarvasoknál csodálatosabb.

Dantipála és vitézei mikor közelébe értek, meglátták az ötszáz gímszarvast, s foglyul ejtvén, hatszorosan átkötözték őket. A megkötözött szarvasok kétségbeesetten rimánkodtak. Életüket féltve, tehetetlenül hánykolódva, mind földre hullottak, majd királyukhoz könyörögtek: - Éjjel-nappal védelmeztél bennünket, jobban, mint saját életedet. Mindig biztos helyre vezettél bennünket. Ó, könyörületes szívű, ó, bölcs, tekints most reánk! Végveszedelmünkben nincs más, ki segítsen! Üvöltő démonok megkötöztek bennünket. Légy menedékünk, ó, szarvasok királya! Szabadíts meg minket a nagy bajból, mentsd meg életünket!
 
Akkor a könyörületes szarvaskirály így szólt az ötszáz szarvashoz: - Saját életemhez bizony nem ragaszkodom. Nagy tettet készülök véghezvinni. Rettenthetetlen szívvel Dantipála király elé járulok, s életetekért a magamét ajánlom. E nekem is kedves élet árán vásárolom vissza a tiéteket. Örvendezzetek hát!

Akkor a szarvasok aranyfényű királya Dantipála elé járult. Távolról meghajolva, e tiszteletre méltó szavakat mondta: - Te vagy az emberek királya, én vagyok a szarvasok királya. Mi, szarvasok, füvet rágunk, vizet iszunk, békésen élünk az erdőben. Ébredjen hát könyörület benned, ó, nagy király! Ne vedd el ez ötszáz szarvas életét! Ételedben, italodban, javaidban, vagyonodban ettől nem lesz hiány. Tisztelettel kérlek, ne öld meg őket! Szavaimat hallván, hadd nyugodjanak meg! Aki gyilkol, bizony nem érzi gonoszságának félelmetes erejét. Nincs törvény, mely megengedné az élőlények elpusztítását! Aki élőt öl, bizony semmi jót nem képes többé tenni, gonosz vétkét megismerik szerte a világon!

De a kegyetlen Dantipála nem hajlott az aranyszarvas kérésére. Vérben forgó szemeit rávetette, csillogó viperanyelvhez hasonló éles kardját előrántotta, a szelíd szarvaskirály tarkóját megragadta, s fejét levágta, testét a földre ejtette. S íme, ugyanazon pillanatban a király jobb karja is kiszakadt vállából, s kardjával együtt lehullott a földre. Mikor karja kiszakadt, Dantipála megrémült, s fennhangon kiáltotta:  - Ó jaj, ó, én bűneim, ó, én számtalan bűneim!... Fiamat, leányomat, rokonimat, négyélű hadamat, városimat, országomat, táborimat, pusztáimat, palotákban lakó karcsú asszonyimat, mind örökkévalónak hittem. Saját bűnöm átka hullott most fejemre. Senki sincs, ki bánkódjék értem!

Midőn e keserű szavakat kimondta, kettényílott a föld, láng emelkedett fel a pokol mélyéből, Dantipála király testét elborította, s a pokol mélye felé húzta. Mikor a felszálló félelmetes láng a királyt elnyelte, felemelkedve szétterült az égen. A pokol fenyegetőn visszhangzott, a barna föld megremegett, a négy égtáj lángba borult, a hegyek összeomlottak. A lángnyelvek közt álló Dantipála nem látta már a négy égtájat, értelme kihunyt, teste lángokba burkolva. A mélységes pokol démona szélesre tárta torkát, s elnyelte Dantipálát.

Kínába nem az Olimpia, hanem ezek a barlangok miatt érdemes elmenni!

Az utamat Magyar Fejlesztési Bank Habilitas ösztöndíja támogatta.