A Kárpát-medence nyugati felének bronz- és vaskora szempontjából az egyik legjelentősebb lelőhely az 1896 óta ismert és báró Miske Kálmánnak köszönhetően nemzetközi hírűvé vált velemi Szent Vid hegy. A nyugat-magyarországi Vas megyében, a Kőszeg-Rohonci-hegység déli peremének egyik völgyében található a ma néhányszáz lakosú település – Velem. A község felett magasodó 586 méter magas hegy platójáról a falut rejtő völgy felé indulva több kisebb-nagyobb mesterségesen kialakított teraszon sétálhatunk keresztül. Ezek a teraszok jól érzékelhetők a Kőszegi-hegységből önálló kúpként kiemelkedő hegyen, ha a távolabbi települések határából szemléljük a lelőhelyet és közvetlen környezetét.

Bár a 19. század második felében már számos őskori és római kori emlék került elő a környéken, nem ezek, hanem egy érdekes véletlen hívták fel a régészeti-őstörténeti kutatás figyelmét a helyre. 1896-ban Miske Kálmán egy velemi tejárus asszonytól vásárolt meg néhány „lim-lomnak látszó ócskaságot”, amelyeknek előkerülési helyét a hölgy – némi titkolódzás után – elárulta. Az általa megvásárolt bronzok a velemi legnagyobb kincs részét képezték.

 
1896 májusában tehát 400 bronztárgyból, 11 különböző méretű öntőrögből és két öntőformából álló gyűjtemény került tehát a Vasvármegyei Múzeumba. Kárpáti Kelemen adatai szerint az egy csoportban összehalmozott leletek – az eddig előkerült bronzkincsek közül a legnagyobb – a hegy észak-nyugati lejtőjének egyik hosszú teraszáról, másfél méteres mélységből, egy másfél méter átmérőjű gödörből, egy tűzhelymaradvány mellől származnak. A leleteken a használatnak semmi nyoma nincs, így elképzelhető, hogy azok a hegyoldalban létesített öntőműhely készítményei. A tárgyakat ma a Savaria Múzeum és a Magyar Nemzeti Múzeum őrzik.

Néhány nappal a korábbi kincs előkerülése után – közvetlen a 400 darabos gyűjtemény közelében egy újabb kincslelet látott napvilágot. Az ékszerlelet három nagyméretű és három kisebb fibulából (ruhakapcsoló dísztű), karperecből, gyűrűkből és díszgombokból állt.

Három évtizeddel később 1925-ben gróf Széchenyi Rezső a Savaria Múzeumnak ajándékozta több mint 1000 tételből álló régészeti gyűjteményét, mely egy Miske Kálmán által „kupaczos lelet”-ként korábban már ismertetett leletegyüttest is tartalmazott.

A kincslelet előkerülésének körülményeiről semmit sem tudunk. Mivel Miske Kálmán 1907-ben írt monográfiájában már szerepelnek a leletek, megállapíthatjuk, hogy a kincs 1907 előtt a Szent Vid hegyen került elő. Ma a tárgyak nagy részét a Savaria Múzeum gyűjteményében őrzik.

 
A velemi Szent Vid hegy vitathatatlanul leglátványosabb és világhírű bronzkori leletegyüttese az aranykincs. 1929-ben Miske Kálmán ásatásán, de pontosan nem azonosítható helyen kerültek elő ezek a viseleti tárgyak, ékszerek. Miske Kálmán feltárásról írott feljegyzései nincsenek meg. Csak annyit tudunk, hogy az aranyak egy – a kultuszminisztérium által finanszírozott – velemi kutatáson kerültek elő. Az ásató a kutatóárkokat a Magyarországon rendezett Nemzetközi Archaeológiai Kongresszus résztvevői számára nyittatta ki. A szakemberek, akik legkorábban láthatták a kincset, 1929. szeptember 5-én jártak a hegyen. A nem teljes viselet-együttes egykori tulajdonosa a hegyen élő és onnan a környéket irányító városi elit egyik, ha nem a legelőkelőbb családja tagja, nagy valószínűséggel hölgye lehetett. Az említett arany ékszerlelet méltán nevezzük a leghíresebbnek a hegyen előkerült összes kincs közül.

Valamikor 1908 és 1941 között ismeretlen tevékenység során került elő – az eddig bemutatottaknál legalább 500 évvel idősebb korú – bronz kincs. Az ékszeregyüttes ma 36 különböző csüngőt, valamint 13 darab huzalból előállított spirálgyöngyöt tartalmaz. A tárgyak öntéssel és kalapálással, ónbronzból készültek. A hajdani viselethez tartozó tárgyakat az ún. dunántúli mészbetétes kerámia kultúrája (i. e. 2400-1700) körül fémműves mestere készíthette. A kultúra elterjedési területén kívülre kereskedelmi áruként, esetleg egy asszonnyal vagy hadizsákmányként kerülhetett. A leleteket ma a Savaria Múzeum őrzi.

A kincsek egy helyen

A szent vid hegyi kincsek most először tekinthetőek meg egy helyen a kőszegi múzeum időszaki kiállításán:
 
Helyszín: Jurisics Miklós Vármúzeum, Kőszeg
Megtekinthető: 2008. május 30 – 2009. március 30.
A kiállítást rendezői: Nagy Marcella, Ilon Gábor, Révész József

1977-ben a hegy délkeleti oldalán lévő egyik teraszon, egy lakóház feltárása közben újabb bronzkincs került elő. A faszenes, égett tapasztásdarabokkal teli gödörben szorosan egymás mellett 13 darab öntött, áttört, kör alakú csüngő és egy öntött övkapocs töredéke volt. Nyugat- és Közép-Európában az ilyen ékszerek általánosan használt típusok voltak és az ún. halomsíros kultúra (i. e. 1700/1600-1200) késői időszakának, valamint az urnamezős kultúra (i. e. 1300 - 900) idejének fémműves mestereihez köthetők. A leletek ma a Savaria Múzeum gyűjteményét gyarapítják.

Az első kincs megtalálása után, 1896-tól kezdődően – kisebb-nagyobb intenzitással és szünetekkel – folytak régészeti kutatások a hegyen. Az egy évszázados időtartamú kutatás eredményeiről ugyan számtalan publikáció jelent meg, de a feltárt leletanyagnak csak töredéke hozzáférhető a szakemberek számára. Kárpáti Kelemen cikkei, Miske Kálmán magyar és német nyelvű monográfiája és néhány cikke, továbbá Károlyi Mária, Bándi Gábor és Fekete Mária írásai mellett a francia–magyar kutatások részeredményei állnak a kutatók és az érdeklődők rendelkezésére.

Az első kincsek felfedezője és gyűjtője

 
Miske Kálmán (1860-1943) munkásságát a lelkes és jól tájékozott, több nyelven olvasó „amatőrség” és kíváncsiság jellemezte. Nem egyszer járatlan vagy szinte ismeretlen utakon haladt és az emlékek révén az őskori ipari centrum és a kereskedelem problémáira igyekezett választ találni. Miske Kálmánt is először csak a „kincs” vélt titka ragadta meg, de a harmincas éveiben járó műgyűjtő férfi folyamatosan szakemberré képezte magát…Így a misztikum hétköznapi valósággá lett! Főműve „ércnél maradandóbb” – a magyar és a nemzetközi régészet ünneplésre alkalmas alkotása.
Halálakor Tompa Ferenc így írt róla nekrológjában:

„1943. március 15-én Kőszegen, az ősi Chernel-házban 83. életévében csendesen elhunyt magyarcsesztvei báró Miske Kálmán, Vas vármegye múzeumának igazgatója.
…mindig szemem előtt látom filigrán alakját, mely az idők és az évek súlya alatt szinte évről évre veszített az egykori huszárhadnagy délcegségéből, öreg korában a fehér szakállal is hangsúlyozott finom arcélét és jóságos, meleg szeretetet sugárzó tekintetét, amelyben mindig ott bujkált a bölcsesség és a minden megpróbáltatások között is megőrzött lelki egyensúly derűs mosolya.
…Miske Kálmánban az ember és a tudós kutató tökéletesen egybeforrott. Miske ugyanis nem hivatásos, hanem hivatott tudós volt. Nem a katedra szakembere, aki módszeresen, iskolázottan mélyül el kutatásainak tárgyába, és ismereteit ugyancsak módszeresen, rendbe foglalva közli tanítványaival, hanem a tudományért lelkesedő „széplélek.” – a szó nemes értelmében – aki lelkesedni a környezetében és lelkesíteni tudott, aki elgyönyörködött az egyszerű cserépdarabban is, ha annak tudományos értékét felismerte, és érdeklődést tudott kelteni környezetében, még hozzánemértők előtt is a nekik talán haszontalan lim-lomnak látszó „ócskaságok” iránt. Nem volt hivatásos pedagógus, és mégis tudott egyszerű eszközökkel is, játszva, könnyedén neveli és tanítani. A tárgyi tudás hiányát nála nem egyszer a jó szem, az ösztönös meglátás és a mértékkel alkalmazott fantázia pótolta, és meglátásai sok esetben mégis a helyes útra vezették.
…Írásának stílusában volt valami – ma már talán nehézkesnek látszó – de mindenesetre szeretetreméltó ódonság, régies zamat, ami azok előtt, akik ő ismerték, ugyancsak szinte hozzá tartozott ennek a régivágású magyar úrnak az egyéniségéhez.
…Miske Kálmán boldogan és megelégedéssel látta, hogy Magyarországon is rendelkezésre áll már és örvendetesen gyarapodik annak az új generációnak a tábora, amely hivatva van átvenni és folytatni az egykori úttörőknek lelkes munkásságát. Miske Kálmán, mint igaz és tudós gondolkodású ember, ebben a tényben látta munkájának és törekvéseinek beteljesedését…”
 

A kincs szó említésére általában minden ember szeme megcsillan, fejét felkapja. Pedig a kincs csak olyan, mint a jéghegy csúcsa. A jéghegy zöme ugyanis láthatatlan, a felszín alatt van. Egy történelmi időszak megértéséhez a hajdani élet mind teljesebb megismerése szükséges. Az ember által különböző korokban, különböző céllal elásott, elrejtett (pl. folyóvízbe, tóba, barlangba) tárgy, avagy több tárgy összességét – anyaguktól függetlenül – a régészettudomány kincsnek nevezi. A tárgy kiválasztása, vagy az együttes összeállítása, az elrejtés helye és módja nyilván tudatos emberi cselekedet volt. Lehetett ez egy történeti esemény (pl. családok – csoportok – népek közötti erőszakos interakció, vagyis összecsapás, háború, népvándorlás, honfoglalás, tatárjárás, török dúlás) következménye. Sok – de csak ritkán bizonyítható – esetben viszont talán istennek, isteneknek bemutatott áldozatról beszélhetünk.

A kincsek ismerete, tudományos feldolgozása azonban nem teszi szükségtelenné a napsütésben, sárban, barlangban és a víz alatt végzett hétköznapi, egyre kevésbé romantikus, ipari intenzitású és léptékű régészetet. Természetesen az odafigyelő, a kulturális örökség emlékeit nem félre hajító, szántó, építő emberek segítségével tehetjük csak a dolgunk: rajzolhatunk egyre pontosabb múltat hatékonyan – mi régészek.