A kelták – „Európa vasemberei”, ahogy egy ismeretterjesztő könyv nevezi őket – méltán híres fémművességét aligha kell bemutatni: gondoljunk csak korallberakásos sisakjaikra, gazdag vésett díszű kardjaikra, míves fibuláikra, nyakpereceikre, és természetesen pénzeikre.

Azt viszont már kevesebben tudják, hogy mindemellett igen magas szintű kerámiaművességgel is rendelkeztek, amely nem csak formakincsében, de készítés-technikájában is előfutára volt a későbbi korszakoknak. Alig egy éve történt, hogy egy „autópályás ásatáson”, a Dél-Dunántúlon volt alkalmam feltárni egy kelta rostélyos edényégető kemencét. Azóta kutatom lelkesen ennek a különleges iparrégészeti emléknek a történetét, és igyekszem megérteni a működését.

Bár a gyorskorong használatáról már a kelták Kárpát-medencei megjelenését megelőző időből is vannak adataink, az ún. kétosztatú, vertikális, rostélyos edényégető kemencék elsőként az ő közvetítésükkel terjedtek el hazánk területén. Ez a kemencetípus jól kitalált konstrukciójának és praktikus, gazdaságos használatának, illetve részben a kelták közvetítésének köszönhetően később nagy karriert futott be. Nem csak a rómaiak vették át, és alkalmazták ipari mértékű igényeik kielégítésére, de ugyanilyeneket használtak a szarmaták, a Barbaricum germán népei, majd később a gepidák, sőt az avarok is. Működési elvét tekintve az említett forma végeredményben a modern, közép- és koraújkori edényégető kemencék egyenes ági felmenője.

S hogy miben is áll a nagy ötlet? Már a kemencetípus elnevezése elárulja. A kétosztatúság arra utal, hogy az edényégető berendezés két kamrából állt, amelyek egymás fölött (azaz vertikálisan) helyezkedtek el, és egy rostély, egy átlyuggatott agyaglap választotta el őket egymástól. Ehhez a kemenceépítményhez egy hosszabb-rövidebb ún. tüzelőcsatorna csatlakozott, amely általában egy nagyobb munkagödörbe torkollott.

A fazekas a kiégetni szánt edényeket a felső kamrában, a rostély tetején helyezte el, és föléjük egy nagyobb szellőzőnyílással ellátott kupolát emelt agyaggal tapasztott vesszőfonatból. A tüzet pedig – a közhiedelemmel ellentétben – nem az alsó kamrában, hanem a tüzelőcsatorna szája előtt gyújtotta. A kemence ügyes felépítéséből következően ekkor egy természetes légmozgás indult be, amely a tűz által felforrósított levegőt a tüzelőcsatornán és az alsó kamrán át a rostély lyukai segítségével a felső kamrába, az égetendő edények közé szállította, majd onnan a kupola szellőzőnyílásán át fölfelé távozott. Az edények tehát nem közvetlenül a tűzben, hanem a függőleges irányú huzat által közvetített forró levegőben égtek ki.

De mitől olyan forradalmian új mindez? Több szempontból is az. Az edényégetés a látszattal ellentétben meglehetősen bonyolult, többlépcsős, szaktudást igénylő feladat. A folyamat időbeli hossza és lefolyása döntően befolyásolja az égetés sikerét, a selejtes darabok számát. A kelták jelenlétét megelőző korszakokban, az újkőkorban, a bronzkorban és a kora vaskorban elsősorban az ún. gödörégetés volt szokásban.

Ez azt jelentette, hogy a kiégetni szánt edényeket egy kisebb-nagyobb, fölfelé alapvetően nyitott gödörben helyezték el, az égetéshez szükséges anyagokat pedig közéjük és rájuk halmozták. Az edények így közvetlenül érintkeztek a tüzelőanyaggal, illetve egyenetlenül érte őket az oxigén, ezért felületük gyakran koromfoltossá vált, elszíneződött. Ennél azonban jóval nagyobb problémát jelentett, hogy a tűzzel való érintkezés és a gödör nyitottsága miatt komoly hőingadozás érhette őket, illetve a tüzelés lefolyását csak kevéssé lehetett befolyásolni.

A hirtelen hőhatások következtében az égetendő edények könnyen deformálódhattak, rosszabb esetben elpattanhattak; az égetés szabályozatlansága és egyenetlensége miatt egyes darabok gyengén, míg mások túlságosan kiégtek. Léteztek ugyan ezekben a korszakokban is a keltákéhoz hasonlóan épített részekkel rendelkező, de azoknál jóval primitívebb edényégető kemencék, ezekről azonban alig rendelkezünk régészeti bizonyítékokkal, míg a gödörégetés nyomai számos lelőhelyről ismertek.Természetesen nem igaz, hogy a gödörégetéses módszerrel nem lehetett jó minőségű, esztétikus edényeket előállítani; gondoljunk csak a neolitikus ún. bükki kultúra, vagy a bronzkori mészbetétes kultúra csodaszépen felfényezett és gazdag mészbetéttel díszített, egységes színű, csengő hangú kerámiáira. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a korai korszakok fazekasai jóval nagyobb selejtaránnyal dolgoztak, nagyobb energia-befektetéssel, több tüzelőanyag elhasználásával kevesebb ép edényt voltak képesek létrehozni.

Ezzel szemben a korábban ismertetett kelta kemencetípus jól szabályozható, biztonságos égetési folyamatot tett lehetővé egyszerre akár sok tucat edény elkészítéséhez. Az edényeket magába záró kupola megvédte őket az időjárás viszontagságaitól, míg a tűzzel való direkt kapcsolat hiányában ritkán voltak kitéve túlzott hőhatásnak, így kevésbé könnyen mentek tönkre, váltak foltossá vagy színeződtek el. A tüzelőanyag okos adagolásával az égetési folyamat – a hőmérséklet fokozatos növelése, szinten tartása majd fokozatos csökkentése – végig irányítható maradt; a fazekasok gazdaságosabban, kisebb selejtaránnyal dolgoztak. A Kárpát-medencében a kelták által bevezetett koncepció sikerességét jól bizonyítja hosszú továbbélése, és a tény, hogy a rómaiak kifejezetten ipari, kereskedelmi mennyiségek előállítására, illetve az építkezésekhez használt agyag építőelemek készítéséhez is ugyanilyen elven működő égetőkemencéket építettek.

Magyarországon a kelta korból a 2006-os évvel bezárólag 30 lelőhelyről 57 biztosan feltárt és dokumentált edényégető kemencét ismerünk a szakirodalomból, ásatási jelentésekből. A napjainkban is folyó nagyberuházásokat megelőző leletmentő ásatások jóvoltából ez a szám a közeljövőben jelentősen növekszik majd. Mindebből az derül ki, hogy az edényégető kemencék bizony egyáltalán nem számítottak ritkaságnak a kelta településeken, sőt, lassan éppen a hiányuk számít majd feltűnőnek. Közel azonos formában épültek a teljes kelta elterjedési területen, nem csak Magyarország területén, de Nyugat-Európában is.

Az egy-egy, magányosan álló égetőberendezés helyi igények kielégítésére szolgálhatott, léteznek azonban kelta fazekastelepként értékelhető lelőhelyek, amelyek kereskedelmi mennyiségek gyártását is lehetővé tették: a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sajópetrin összesen 8, a Gellérthegy-tabáni késő kelta településen és Sopron-Krautackeren 6, Esztergom-Kossuth u. 14-18. szám alatt 5 kemence került elő.

A kényelmesebb működtetés érdekében gyakran alakítottak ki ún. kemencebokrokat, vagyis egy munkagödör köré több kemencét építettek (pl. Ordacsehi-Csereföld, Mezőkeresztes-Cethalom). Az égető-berendezéseket jellemzően – nyilván tűzveszélyességük miatt – a települések szélén helyezték el. Míg a hozzájuk csatlakozó munkagödröt szinte minden esetben sikerült dokumentálni, addig az esetleges műhely- vagy védőépületek nyomairól ez már kevésbé mondható el. Ahogy a többi, föld fölé emelkedő építmény rekonstrukciója esetében, itt is bajban van a kutatás. Az égetésre váró edényeket és a kényes kemenceépítményeket minden bizonnyal védték valamilyen tetőzettel az időjárás viszontagságaitól, ennek azonban alig marad régészetileg megfogható bizonyítéka. Tovább nehezíti a rekonstrukciót, hogy az edényégetés tűzveszélyessége és a keletkező füst miatt a használatban lévő kemencék esetében nyilván nem számolhatunk zárt műhelyépülettel, vagy a kemenceszerkezet teljes egészét lefedő, gyúlékony anyagból épült tetővel.

A Magyarországon biztosan feltárt 57 kemence kisebb formai eltérésektől eltekintve mind ugyanazt a kétosztatú, vertikális, rostélyos égetőberendezés-típust képviselte. Túlnyomó többségük kerek vagy ovális formájú volt; csupán néhány ún. „körte”-alakú példányt ismerünk, ezek azonban kifejezetten a késő kelta kori erviscus törzsnek a mai Budapest környékén fekvő szállásterületéhez kapcsolhatóak (pl. Békásmegyer, Gellérthegy-Tabán). A kemencék átmérője általában 120 cm volt, de természetesen léteztek – ahogy a kiégetendő edények mérete is széles határok között mozog – alig 1 méteres és több, mint 2 méteres átmérőjű példányok is.

A kései kelta korban gyakori, hatalmas méretű hombáredények égetéséhez ilyen nagy méretű égetőberendézre volt szükség. Változatos az ún. rostélytámasztó kialakítása is: ez a szerkezeti elem a kemence alsó kamrájában helyezkedett el (ha volt egyáltalán), és megakadályozta, hogy a rostély az égetendő edények súlya alatt összerogyjon. A legáltalánosabbnak tekinthető, hosszú borda mellett egy vagy több kerek oszlop (pl. Ordacsehi-Csereföld), esetleg kőtömbök (pl. Sopron-Krautacker) is tarthatták az égetőrácsot, de kisebb kemencék esetében a rostélytámasztó teljes hiánya sem meglepő (pl. Sajópetri, Pécs-Vasas). Az égetőberendezések tüzelőcsatornáját kétféleképpen alakíthatták ki: létezett két részre osztott (pl. Mezőkeresztes-Cethalom), vagy osztatlan (pl. Gór-Kápolnadomb) változat. Az előbbi előnye használati szempontból abban állt, hogy segítségével még jobban szabályozható, irányítható volt az égetési folyamat. A kemencéket részben vagy egészben a földbe mélyítették, ezzel csökkentve a hőveszteséget és így a felhasznált tüzelőanyag mennyiségét is.

A mai Magyarország területén az i.e. 5. század második felétől élt kelták tehát nem csupán a vasművességük, de kerámiaművességük révén is újítóknak számítottak, olyan technológiai, ipari innovációk közvetítőinek, amelyek elgondolásukat, a bennük megvalósított ötleteket tekintve gyakorlatilag a modern korig rendelkeznek leszármazottakkal.