A különböző kultúrákból a régmúlttól egészen napjainkig számos példát említhetünk arra, hogy az emberek miképp változtatják, alakítják testüket, egyes testrészeiket. Közismert bizonyos afrikai törzseknél az ajak és a fülcimpa óriásira tágítása, vagy a kínai nők lábfejének lekötözése, ahol a csontok eltörésével tovább fokozták a láb méretének csökkentését. A test megváltoztatása egyes esetekben nem egyszerűen divat, hanem a törzsi vagy a társadalmi réteghez tartozást is szimbolizálja, ezért a rendkívüli fájdalom (pl.: a bőr több száz helyen való bemetszése) és az állandó életveszély (pl. a nyak mesterséges megnyújtás) is elfogadott.

Jelen, fejlettnek nevezett kultúránkban is egész sor példa ismeretes, a hétköznapi sminkeléstől, a hajfestésen és a tetováláson át a változatos helyekre beültethető szilikon implantációkig. Ezekben az a közös, hogy mind a test, a küllem megváltoztatására irányulnak. A történeti korokban élt emberek maradványain megfigyelhető mesterséges testformázások közül az egyik legkülönlegesebb az agykoponya torzítása. 

A mesterséges koponyatorzítást több, egymástól jelentős földrajzi távolságra fekvő és különböző történeti korokban élt népességeknél is megfigyelhetjük. Az egykori dél-amerikai indián törzseknél a koponyatorzítás módjai annyira különböztek egymástól, hogy a torzított koponya alapján a törzsi hovatartozás egyértelműen eldönthető. A raktározott csontanyag mennyisége alapján világszerte irigyelt hazai embertani gyűjteményekben is szép számmal találunk torzított koponyákat.

A legkorábbi torzított koponyák feltehetően őskoriak, de a Kárpát-medencében előforduló mesterségesen torzított koponyák döntő többsége jóval későbbre, a Krisztus utáni 5-6. századra datálható. Ez a népvándorláskor eleje, amikor germán törzsek érkeznek a Kárpát-medencébe. E germán népeknél – elsősorban a gepidáknál – megfigyelhető koponyatorzítás módszere a következő volt:

Fiatal gyermekkorban, nem sokkal a születés után az agykoponyát erős textilcsíkokkal – amelyet a kutatók bandázsnak neveznek – pólyálták be. Leggyakrabban két, egymásra csaknem merőleges szorítókötést alkalmaztak. Az egyik a homlok felső harmadától futott egyre szélesedően a tarkón át a nyakszirt felé. Ennek a kötésnek köszönhetően az agykoponya csúcsosan felfelé és enyhén hátra növekedett. A másik kötés a koponyatetőn át futott keskeny sávban a horizontális bandázsig. Egyes esetekben egyenesen az áll alatt kötötték meg. Erre az utóbbi rögzítésre utal a mesterségesen torzított koponyák egy részénél megfigyelhető rágóizületi gyulladás. Amíg a horizontális bandázs feladata a koponya felfelé és kissé hátra elnyúló növekedését biztosította, addig a vertikális bandázs a horizontális bandázs helyben tartásáért volt felelős, de hatására a fejtetőn egy enyhe árok alakult ki.

Gyermekkorban az agyvelő növekedése az agykoponya növekedését eredményezi, de a pólyának köszönhetően ez csak egy irányba, felfelé és kissé hátra történhetett. Felnőtt korra ezzel a módszerrel a normális koponyaformától jelentősen különböző fejformát lehetett elérni. A jobb eredmény érdekében a koponyatorzítást minél fiatalabb korban kellett elkezdeni, mert a felnőtt életkor elejére az agy növekedése befejeződik és ekkor a koponya már nehezen formálható.

A koponyatorzítás nem járhatott tömegesen komoly és hátrányos élettani következményekkel, ezt talán az bizonyítja leginkább, hogy a germánkorban széles körben elterjedten alkalmazták. A férfiak és a nők maradványai között egyaránt megfigyelhető. Sőt e divat úgy elterjedt a germánok egyik csoportjánál ti. a gepidáknál, hogy nemcsak a legfontosabb központjaikban, hanem a szállásterület perifériáján a néhány síros kis temetőkben is fellelhető.

Az elég bizonyos, hogy e divatot a hunok exportálták Közép-Ázsiából. A hunok embertani képe ugyancsak kevéssé ismert a vizsgálható hun koponyák alacsony száma miatt, az azonban elfogadott, hogy vezetőrétegük nagyrészt mongolid volt. A kis számú ismert hun koponya közt szintén előfordul a koponyatorzítás. A nyugat felé nyomuló hunok legyőzték a germán törzseket, azok vezetőit házasságok révén integrálták és a germán harcosok a hun hadsereg részévé váltak.

Kézenfekvő az a feltevés, hogy a germánok, a fölöttük uralkodó hunok divatját is követték. Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy a koponyatorzítás az arckoponya laposodásával, a homlok lapulásával jár és az europidok koponyáit kissé mongoloid vonásúvá teszi. Az ilyen pszeudomongoloid koponya tulajdonosa mongoloidnak tűnhetett és ez a mongoloid hunok fennhatósága alatt élőknél akár hun felmenőt is sejtethetett. Ennek előnye szintén kézenfekvőnek tűnik, ez azonban az embertan módszereivel már nem bizonyítható, ezért további spekulációkba nem is bocsátkoznék.

A koponyatorzítás területén külön érdekességnek számítanak azok a leletek, amelyek a germánkor előttiek illetve utániak. A szarmatakori koponyatorzítás gondolatát még a régészek egy része elutasítja, de Hajdu Tamás antropológussal nemrég összegyűjtöttünk és leírtunk néhány olyan torzított koponyát, amely a régészeti datálása szerint szarmatakori. Az aquincumi Gázgyári római kori köztemető vizsgált hatszáz sírja között is találtam egy, a Kr. u. 3. századra datált sírt, amelyikben a nyakszirtcsont alakja koponyatorzításra utal. A töredékes koponya többi része nem vizsgálható, ezért az eset e témában nem lehet perdöntő. Ellenben a Budapesten, a Csúcshegy oldalában egy, már ezen a blogon is bemutatott Kr. u. 2.-3. századi temetkezés is bizonyíték lehet a koponyatorzítás divatjának a Római Birodalom területén való előfordulására.

Természetes koponyatorzulások

 

A mesterséges koponyatorzítás mellett érdemes megemlíteni a természetes (fiziológiai és patológiai) okokból kialakuló koponyatorzulásokat is. Az agy növekedésének hiánya kis koponyaméretet (mikrokefália)) okoz.

 

 

Az agyfolyadék túltermelődése illetve elfolyásának hiánya szintén az agykoponya méretének növekedését eredményezi. Ez a hidrokefália. A betegségek egy része (pl.: az angolkór, a Down-kór) szintén jellegzetes koponyaformát eredményez. Végül nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy adott koponyavarrat túl korai elcsontosodása hatására az agy és így a koponya csak a maradék nyitott varrat(ok)nak megfelelően nőhet. Példaként a nyílvarrat idő előtti elcsontosodása eredményezi a csónakfejűséget (szkafokefália).

 

 

A Kárpát-medencei mesterséges koponyatorzítás szokása a germánkor után háttérbe szorult. Az egyik legismertebb torzított koponya mégis a Tiszavasvári temetőből került elő.

A régészeti adatok alapján az avar kori, de germán mellékletekkel jellemezhető sírokat is tartalmazó nagy sírszámú temetők (pl.: Hird, Szekszárd–tószegi dűlő) egyes koponyáin a germánkorra jellemző koponyatorzítás enyhe formái rendre megfigyelhetők. Érdekes adalékul szolgál a 2005-ben feltárt Hajdúnánás–Fürjhalom járás – egyébként szarmata és gepida temetők szomszédságában található – 18 síros kis avar temetője.

Az embertani vizsgálatot Hajdu Tamás és munkatársai végezték és e temetőből szintén leírtak torzított koponyájú egyént. Az Alföldön a jelenség nem egyedi, de az avar kori koponyatorzítások idővel még tovább ritkulnak és a torzítás mértéke is csekély. Ez arra utalhat, hogy a torzított koponya divatja ugyan elmúlt, de a torzítást okozó fejfedő viselése – talán annak díszítése, formája miatt – még elterjedt volt a tovább élő germánok között és a velük élő avarokra is hatott.

Bernert Zsolt antropológus
 

A fényképek a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárában készültek.