A honfoglalókról valószínűleg mindenkinek van az iskolai tananyagon kívül is némi képe, melynek árnyalásához a különböző művészeti ágak több-kevesebb sikerrel járulnak hozzá. Munkácsy vagy Feszty monumentális, ám szakmai (persze itt a régészetre, nem a képzőművészetre gondolok) szempontból erősen megkérdőjelezhető alkotásával szemben László Gyula 50 rajza nem csak szép, de hihető is.

A filmművészetben az utóbbi idők két ilyen témájú filmje közül a roppant komoly Honfoglalás igen ordas hibákat sorakoztatott, a jóval viháncabb Magyar Vándornál ilyen feltűnő öltözködési bakikra nem emlékszem.

A szépirodalomba bele se menjünk, olyan tág téma. Meglepő módon a könnyűzenét is megihlette – itt most nem a korszakot felülről érintő István, a királyra gondolok, hanem a Bëlgára, az ő szösszenetük (persze megint régészeti-történeti szempontból figyelve csak, a többi ki-ki ízlésétől függ) igencsak színvonalasra sikerült, alig 1-2 csúsztatást vettünk észre benne.

Mit adhat ehhez hozzá itt egy régész? Például válogathat a leletanyagból. A leggyakoribb honfoglalókhoz köthető tárgy, amit múzeumon kívül is láthatunk, a tarsoly – ehhez manapság nem is kell hagyományőrző fesztiválra, múzeumi majálisra látogatnunk. Elég, ha egy átlagos napon végigmegyünk valamelyik népesebb utcán, s előbb-utóbb biztos szembejön egy. Könnyű felismerni: nagyjából arasznyi, alsó részén ívelt kis bőrtáska, melynek teljes méretben ráhajtható előlapját szebbnél szebb, általában leveles mintával díszített fémlemez fedi.

A honfoglaló magyar férfiak (meg persze a nők is, csak náluk régészeti nyoma még kevesebb marad) a kisebb használati eszközeiket tarsolyban tartották, ami készülhetett bőrből vagy nemezből. A legtöbb esetben, mivel a mi éghajlati viszonyaink között ezek az anyagok megsemmisülnek, csak a maradandó anyagból lévő tárgyak alapján következtethetünk meglétükre.

Végeztünk egy kis kultúr-antropológiai terepmunkát, és megkérdeztük, mai használói mit tartanak benne. Az eredmény: személyi, bérlet, kulcs, pénztárca, cigi-öngyújtó, bicska, pendrive. (A T. Olvasóktól szívesen fogadunk újabb információkat erre nézve!)

Hasonlítsuk ezt össze a 10. századi szokásokkal! Az igazolvány, bérlet, meg persze az adathordozó értelemszerűen kiesik. Kulcsra sem igen volt szükségük, s cigaretta sem létezett (ha jól tudom, a dohány Európában 1559-ben jelent meg, de ez nem tartozik ide).

A kést közvetlenül az övre erősítve hordták, férfiak és nők egyaránt (mivel nem összecsukható volt, méretéből adódóan, de a gyakori használat miatt sem tartották elzárva),

de a fenőkő már a tarsolyba került.

A férfiaknál – hasonlóan a mai képhez – a tűzgyújtó készség, az ún. lantalakú csiholóvas 

és a kovakő 

a tarsoly tartozéka volt. (Ezek valamiért mindig kizárólag férfisírokból kerülnek elő, ami alapján a tűz őrzését olyan tökélyre fejleszthették, hogy nem fordulhatott elő olyan eset, amikor egy asszonynak kellett volna tűzgyújtással foglalkoznia.)

A pénz megint egy érdekes különbség. Honfoglaló eleink ismerték, megszerezték (erről Európa egyéb népei biztos sok szépet tudnának mesélni), birtokolták, de még véletlenül sem tárcában, tarsolyban hordták. Nemes egyszerűséggel átlyukasztották, és vagy felvarrták övre, ruhára, lószerszámra, vagy nyakba akasztva viselték.

Konkrét, régészetileg megfogható nyoma akkor van a tarsolynak, ha fedelét fém díszítményekkel látták el (hogy szemléltessük, milyen nehéz időnként a tárgyakat rekonstruálni: ebből összesen nincs 40 darab az egész Kárpát-medencében!).

Két típusa van: az egyiknél kisebb, bronzból vagy ezüstből öntött, stilizált, növényi mintás vagy állatfejet formázó veretek kerültek legtöbbször a zárószíjra, a díszesebbeknél a fedél sarkaira, néhány esetben körben a szélére.   Szaknyelven ezt hívjuk veretes tarsolynak. 

Veretes tarsolyok

A másik változatnál a fedelet egybefüggő, általában ezüstből készült lemezzel, az ún. tarsolylemezzel díszítették. Ezeknél formára vágták a lemezt, s egy hegyes szerszámmal felrajzolták a mintát, ami szinte kivétel nélkül növényi ábrázolás (palmetták végtelen hálóba rendezett,

vagy egy, ágasbogas növényt idéző rajza volt.

Ezután vésővel, poncolóval részletesen, finoman kidolgozták, majd a hátteret visszakalapálták, és bearanyozták.

A leletek kis száma alapján (és helyenként a velük egy sírban előkerülő egyéb különleges, ritka, drága, tulajdonosa fontosságát mutató holmi alapján) ezek a tarsolyok – hasonlóan a veretekkel díszített övhöz, szablyához és készenléti íjtartó tegezhez – méltóságjelvénynek számítottak. Ilyeneket csak a törzsi-nemzetségi arisztokrácia fontosabb tagjai, a fejedelem katonai kíséretének vezetői hordhattak.

Hogy ki mivel szerezte meg a jogot viselésére, csak ritkán lehet megmondani: az egyébként szerény felszerelésű felnőtt férfi valószínűleg saját érdemei alapján, míg az éppen serdülő fiú születése jogán kaphatta, és vitte magával a túlvilágra. A tarsoly mérete és a díszítése semmilyen összefüggést nem mutat a halottak életkorával és gazdagságságával. Valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy miért érte be ilyen gyenge minőségű, és szinte teljesen díszítetlen tarsolydíszítménnyel,

az, akinek igénye és ízlése, valamint lehetősége is volt ilyen kivitelű öv viselésére?