A mai Komárom - Szőny területén fekvő római város, Brigetio 18 éve folyó feltárása számos alkalommal szolgált meglepetésekkel: kerültek itt elő csodálatos épségben megmaradt mennyezet- és falfestmények, arany, ezüst és bronz ékszerek, csontfaragványok, vésett ékkövek, kutak és belőlük katonai sisakok.

Épületmaradványok tekintetében azonban – legalábbis más pannoniai városokkal összevetve - inkább szerénynek mondható az a kép, amelyet erről a településről alkothatunk. Köszönhető ez egyrészt annak az építési technikának, amellyel az épületek zömét emelték: a mintegy 80 cm magas kő alapfalakra vályogtéglából rakták fel a felmenő falakat, és emiatt az épületek felhagyása, elpusztulása után csak az alapfalak maradtak az utókorra.

Másrészt viszont még ezt a képet is tovább árnyalja az a tény, hogy a későbbi korok egyszerűen kőbányának használták a római épületmaradványokat: sokszor még ezeket az alapfalakat is szisztematikusan kibányászták és a kő építőanyagot elhordták. Emiatt Brigetióban – legalábbis az elmúlt 18 év ásatási tapasztalata alapján - ritkaság számba ment, ha folyamatosan meglevő falszakaszt sikerült megfigyelni.

2008 júliusában, az ásatás utolsó napjaiban azonban érdekes konstrukcióra bukkantunk. Egy i. sz. 3. századi épület téglalap alakú helyiségén belül, a külső falaktól mintegy 30 cm távolságra párhuzamosan futó konstrukcióra bukkantunk, amelyben a hosszanti oldalakon gerendaillesztéseket figyeltünk meg.

Arra gondoltunk, hogy egy peristylium, azaz egy oszlopokkal  övezett udvar alapfalait és a tetőzetet tartó függőleges gerendakonstrukció csapolásait találtuk meg, noha már akkor némi aggállyal töltött el minket az a tény, hogy az épületfal és az ún. „peristylium” közötti távolság rendkívül csekélynek mondható.

A probléma tisztázása céljából elhatároztuk, hogy egy helyen – amennyiben megmaradt – megpróbáljuk megtalálni a belső járószintet. Ahogy azonban elkezdtünk mélyülni, észrevettük, hogy a helyiség falait vakolat borítja. Mivel a vakolat lefelé folytatódott, rájöttünk arra, hogy itt nem felmenő konstrukcióban kell gondolkodnunk, hanem a helyiség nem lehet más, mint egy remélhetőleg teljes épségben megmaradt pince, amelynek oldalfalában megfigyelhető gerendalenyomatok az egykori födémhez tartozhattak. Mivel ezt a megfigyelésünket a 2008. évi ásatás legvégén tettük, a pince teljes feltárására már nem maradt időnk, és a munka folytatását az idei ásatási idényre terveztük.

2009. június 29-én kezdtük el a pince kibontását, és 4 heti munka során – és csaknem 20 m3 föld kilapátolása árán - sikerült is befejeznünk azt. Az ásatás végére (2009. július 24.) a következő kép bontakozott ki. Az észak-déli tájolású, terrazzo padlójú pince 4,50 m hosszú, 2,40 m széles volt. 1,80 m magas falait teljes épségben megmaradt vakolat borította.

A pince déli oldalán egy 80 cm széles, dél felé 40 cm-re szűkülő ablaknyílás helyezkedett el, bejárata pedig az északi oldalon nyílt. Innét egy 7 fokú falépcső vezetett le a pincébe, amelynek lenyomata rendkívül látványosan megmaradt annak a ténynek köszönhetően, hogy először elkészítették a lépcsőt, és utána vakolták le a helyiséget. A lépcső aljánál egy kis lelépő helyezkedett el, ahonnét be lehetett lépni a pincébe.

A hosszanti oldalfalak is tartogattak számunkra meglepetéseket, hiszen egyrészt megfigyelhettük a födémet tartó, vízszintesen elhelyezkedő 5 gerenda illeszkedését, másrészt 90 cm magasságban azokat az ún. falfészkeket – oldalanként 3-3 –, amelyekhez a pincében levő polcrendszert illeszthették. Természetesen mindannyian izgalommal vártuk, hogy mi fog előkerülni a pince alján.

A feltárás megkezdése előtt abban reménykedtünk, hogy a pince beomlott, ennek következtében minden, ami a pusztulás pillanatában a helyiségben volt, megőrződött az utókor számára. A rétegenkénti bontás során azonban megfigyeltük, hogy a pincét, miután használaton kívül helyezték, szisztematikusan feltöltötték földdel, agyaggal, sőt, még egy terrazzopadló darabjait is elterítették benne.

Gyanítottuk, hogy ezt megelőzően valószínűleg kiürítették a helyiséget, és ez a sejtésünk be is igazolódott. Mindaz az egyébként gazdagnak mondható leletanyag, ami a pincéből előkerült, funkcionálisan sajnos nem kapcsolódik ehhez a helyiséghez, hanem a feltöltés során került oda. A keltezés szempontjából azonban mégiscsak lényeges megfigyeléseket tettünk, hiszen a leletanyag – éremleletek és terra sigillata töredékek alapján – az i.sz. 2. század első harmadára keltezhető. A pince építését tehát ez előttre, azaz legkorábban az i.sz. 1-2. század fordulójára, használaton kívül helyezését és feltöltését pedig ez utánra, vagyis a késő Antoninus-korra tehetjük. Ekkor, vagy ezt követően építették köré és fölé azt az épületet, amelyiknek déli falát az ablaknyílás előtt vezették el, és amelyikhez tartozó peristyliumnak a pince falait eredetileg gondoltuk …