2009 július végén Nemesnádudvar határában befejezéséhez közeledett az M9 úthoz kapcsolódó egyik régészeti lelőhely feltárása, amikor az egyik gödör bontása során különös agyagtárgy töredékeit találtuk. 

Az autópálya nyomvonal északi szélétől alig fél méterre elhelyezkedő ovális alakú, ívelt aljú kora bronzkori gödörben az agyagtárgy mellett különféle edénytöredékek és állatcsontok voltak. Az előkerült leleteket a dokumentálásuk (fényképezés, rajzolás, leírás) után felszedtük és elcsomagoltuk. A tárgyak azután restaurátor kezébe kerültek, aki megtisztította, az egymáshoz illő töredékeket összeragasztotta, majd kiegészítette. 

A kerámiatárgy töredékei a gödörben (a szerző felvétele)

A nemesnádudvari lelőhely

Az épülő M9-es gyorsforgalmi út nyomvonalába eső 3. számú lelőhely Nemesnádudvar északi határában, a Karasica (Sárköz II.)-csatorna kanyarulatában elterülő lapos földháton helyezkedik el. A Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat megbízásából a kecskeméti Katona József Múzeum szervezésében végzett ásatás során több mint kétszáz különféle telepobjektumot, házakat, hulladékgödröket és élelemtároló vermeket, vízelvezető árkokat, cölöphelyeket tártunk fel.

 

Az előkerült leletanyag alapján két régészeti korszakot lehetett elkülöníteni, egy őskori és egy római kori időszakot. Az őskori településobjektumokból előkerült kerámiatöredékek az első település fennállását a kora bronzkorra, a Kr.e. 3. évezred elejére keltezik. Csak a leletanyag restaurálása és feldolgozása után lehet megnyugtató választ adni arra a feltevésre, hogy volt-e az őskor korábbi időszakaiban is megtelepedésre utaló nyom. Ez azért sem lehetetlen, mivel az évekkel az ásatás megkezdése előtt történt terepbejáráson a nyomvonaltól északra újkőkori településre utaló kerámiatöredékeket gyűjtöttünk.

Az őskori településnél jóval könnyebb a római korban itt élő szarmata népesség falujának korát meghatározni. A lelőhelyen talált kerámiatöredékek alapján a szarmaták a Kr. u. 3-4. században laktak ezen az állandó vagy időszakos vízfolyásokkal, fokokkal erekkel sűrűn behálózott vidéken, a mai Sárközben.

 

Az akkor már több mint két évszázada az Alföldön élő iráni eredetű szarmata közösség főleg a Duna túlpartját birtokló félelmetes szomszéddal, a Római Birodalommal volt elfoglalva és mit sem sejtett a három évezreddel korábban ugyanott lakott kora bronzkori népességről, melyet a régészettudomány az első jelentős névadó lelőhelyek alapján Makó–Kosihí–Čaka kultúrának nevez.

A nemesnádudvari kocsimodell (Kiss Béla felvétele)

A tárgy leírását az alábbiakban foglaljuk össze. Apróra tört kerámiazúzalékkal soványított agyagból formázták meg és barnásszürkére égették ki. Téglalap alakú, két hosszanti oldalának végei fülszerű lekerekített nyúlványban végződnek. Hosszanti oldalainak felső széle ívelt, középen nyakszerű kiemelkedéssel, kétoldalt egy-egy kúpos végű nyúlvánnyal. A rövidebb oldalak kissé befelé ívelődnek. Aljának négy sarkán rövid hengeres lábak. A két hosszanti oldal díszítése hasonló, egy képzeletbeli függőleges középtengely mentén szimmetrikus. A középtengely vonalában álló nyakat mindkét oldalon bekarcolt félkörös díszítés fogja közre, amely alul az oldal aljánál, felül kétoldalt a gomboknál végződik. A hosszanti oldalak fülszerű végződésein ferdén bekarcolt párhuzamos vonalak láthatók. A díszítések közötti háromszögben 3-3 benyomott pontkörös dísz. Az egyik rövidebb oldalon egy függőleges bordából 3-3, egymással párhuzamos ívelt borda fut le. A másik rövidebb oldalon az ívelt borda által közrefogott részt keresztirányú vízszintes és függőleges bordák hálószerűen nyolc részre osztják. A hosszanti oldalak végei és alul a lábak eredetileg keresztirányban át voltak fúrva.

Őskori kultúrák a Kr. e. 3. évezredben

 

A késő rézkori Baden-kultúra több évszázadon át fennálló egysége a Kr. e. 3. évezred elejére felbomlott és a következő évszázadokban a Kárpát-medence különböző területein eltérő eredetű új kulturális jegyeket hordozó népcsoportok jelentek meg. A Balkán-félsziget északi területein és a Dél-Dunántúlon a Vučedol-kultúra alakított ki hosszú ideig lakott magaslati településeket.

 

A Tiszántúlt megszálló, főleg kelet-európai eredetű, sztyeppei hagyományokat követő, állattartó népességről csak a nagyméretű sírhalmok, a kurgánok alatt talált temetkezéseik alapján vannak ismereteink. A Kr. e. 3. évezred középső harmadában a korábbi hagyományok egy részét megőrző, de számos új elemmel át is alakító új kultúrák jelentek meg, a Dunántúl nagy részén a Somogyvár–Vinkovci-kultúra, a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon a Makó-kultúra.

 

Eddigi ismereteink szerint a Makó-kultúra településeinek többsége ki kiterjedésű, laza szerkezetű. Ez minden bizonnyal a népesség mozgékony, gyakori helyváltoztatással járó életmódjával magyarázható, amelyben az állattartás volt a meghatározó és a földművelés csupán kiegészítő szerepet játszott. Az eddig feltárt településeiken elsősorban az elszórtan jelentkező hulladékgödreiket találták meg a régészek, ami inkább átmeneti, rövid ideig lakott szálláshelyekre utal. Elképzelhető, hogy házaikat földfelszínre építették, így nem maradt régészetileg megfigyelhető nyomuk.

 

A nemesnádudvari lelőhelyen talált kora bronzkori településrészlet az eddig feltárt településekhez hasonló, ugyanakkor tudományos szempontból mégis megkülönböztetett figyelmet érdemel, mivel a Duna balparti sávjában, a Sárköz egykori területén eddig kevés lelőhelyen került sor a Makó-kultúra ilyen kiterjedt településének a feltárására.

 

A leletanyag részletes feldolgozása után bizonyára számos kérdésre kaphatunk majd választ, többek között az akkor használt agyagedények formájára és típusaira, a gödrökben talált kőeszközök nyersanyagának származási helyére, az elfogyasztott állatok fajtáira. Mivel a lelőhelyen kora bronzkori sír nem került elő, halottaikat valószínűleg máshol temették el. Ezek ismerete sokat segítene az itt élt kora bronzkori népesség halottkultuszának megismeréséhez. Egy szerencsés lelet azonban mégis érdekes adalékokkal szolgált az egykori emberek hitvilágáról, szokásairól.

A tárgy eredeti rendeltetését több évezred után meglehetősen nehéz megállapítani. Egyik lehetőségként azt kell megfontolnunk, hogy esetleg oltár lehetett. Ezt erősítené meg a téglalap alakú keretet tartó négy rövid hengeres láb. Ugyanakkor az oltárként való felhasználás ellen szól az agyagtárgy viszonylag magasan körbefutó függőleges fala, mivel az eddig ismert közel egykorú oltárok kialakítása általában kisméretű asztalkára emlékeztet.

Ilyen található a kecskeméti Katona József Múzeum régészeti gyűjteményében is, amelyet egy kunszentmiklósi bronzkori urnatemetőben találtak. Ugyancsak az oltárként való alkalmazás ellen szól az egyetlen eredeti láb keresztirányú átfúrása, amely a lábakon átvezetett vékony tengely és az annak végére erősített agyagkerekek alkalmazására enged következtetni. Ez egyben a tárgy egy másik lehetséges – véleményem szerint valószínűbb – funkcióját világíthatja meg, mégpedig azt, hogy a nemesnádudvari lelet egy kora bronzkori kocsi agyagból készített kicsinyített mása lehetett.

Az emberiség történetének legnagyobb jelentőségű találmányai közé tartozik a kocsi megalkotása, amelyet nyilvánvalóan megelőzött a kerék felfedezése. Jóllehet más közlekedési eszközök (pl. csónak, szán) ismerete már megelőzte a kocsi felfedezését, de jelentősége a szárazföldi közlekedés, szállítás, kereskedelem, egyáltalán a távolság legyőzése szempontjából felmérhetetlen volt. A kocsi megjelenésének, megalkotásának helyét és időpontját, valamint elterjedésének irányát már évtizedek óta próbálják a kutatók tisztázni. Ebben a régészeti korokból származó kocsiábrázolások (sziklán, agyagedényen), a kocsit vontató állatokra utaló plasztikák, az agyagkerekek és nem utolsó sorban a kocsiszobrok-kocsimodellek jelenthetnek segítséget.

Európában a kocsi ismeretének legrégebbi hiteles emlékei a Kr. e. 4. évezred közepe tájára tehetők. A Kárpát-medencében az első kocsimodellek, pontosabban kocsit ábrázoló edények a késő rézkori bádeni kultúrában jelentek meg (Budakalász, Szigetszentmárton), de újabb leletek azt bizonyítják, hogy a kocsi már a középső rézkor végén – késő rézkor elején ismert volt.

Kocsimodell Budakalászról

A Kárpát-medencei kocsimodellek száma azután a kora bronzkortól rohamosan növekszik, számuk ma már 60 fölé emelkedett. Ezek sorát gyarapítja a nemesnádudvari kora bronzkori kocsit ábrázoló agyagtárgy is.

A kutatók véleménye megoszlik abban, hogy a kocsi a Közép- ill. Közel-Keletről Anatólián és a Balkánon, vagy pedig a kelet-európai sztyeppén, esetleg a Mediterráneumon keresztül jutott-e Európába. Mások szerint helyi fejlődés eredményeként született meg. A kérdésre ma még nem lehet egyértelmű választ adni, de tény, hogy a közel-keleti kocsiszobrok az európaiakétól eltérő formájú kocsik képét vetítik elénk, melyek egyrészt ekhósszekerek, másrészt a későbbi harci kocsik előfutárai.

A szigetszentmiklósi kocsimodell (Bondár 1992 nyomán)

Az eddig ismert rézkori kocsit megformáló agyagtárgyak alapján egy nyitott tetejű, négyszögletes kocsiszekrényű, négykerekű szekér képe rajzolódik ki, melynek tömör fakerekei a tengellyel együtt forogtak. Ez a technikai megoldás még eléggé kezdetleges, mivel a kocsi fordulásához nagy helyre volt szükség. Ezeket a nehéz szekereket szarvasmarhák vontatták, amit esetenként még a kocsimodelleken is megformáltak. A magas oldalú, nehéz rézkori szekerek azután évszázadok során lassan átalakultak, a bronzkori modellek már egy könnyebb szerkezetű kocsi megjelenéséről és használatáról tanúskodnak.

A Börzöncén talált kora bronzkori kocsimodell rekonstrukciója (forrás: Bondár M.)

Több ezer év távolából nehéz eldönteni egy tárgy, egy régészeti lelet eredeti funkcióját, de sok más esethez hasonlóan a kocsi esetében is kezdetben bizonyára a profán, hétköznapi használat mellett vagy esetleg ezt megelőzve a kultikus szerep kapott nagyobb hangsúlyt. Nem lehet véletlen – mint arra több kutató rámutatott –, hogy a Kárpát-medencei első késő rézkori kocsiedények az egykorú temetők sírjaiból kerültek elő, ahová minden bizonnyal szándékosan, a halottkultusz részeként kerültek. A kocsi megkülönböztetett szerepére, kiemelt tiszteletére már első európai előfordulásai során lehet következtetni. Ez a szerep azután az évszázadok során a különböző népeknél többször változhatott. Egyes kutatók szerint a kocsimodellek, kocsiszobrok a halottat a túlvilági istennőhöz szállító halottas szekerek voltak, vagy az isteneknek szánt áldozat bemutatásánál használták őket.

A nemesnádudvari kocsi esetében ez utóbbi funkció a valószínűbb, amit a kocsimodell hosszanti oldalainak díszítése is megerősíteni látszik. Mindkét oldal közepén jól látható függőleges kiemelkedés van, amelynek valószínűleg fejben végződő része sajnos már korábban letörött. Ezt a „nyakat” mindkét oldalon több soros széles félköríves díszítés, mintegy melldísz övezi, így jelezve a stilizált emberábrázolás megkülönböztetett szerepét. Így az egykori szertartásoknál használt kocsiszobor egyszerre volt a különleges járművet megformáló kultikus tárgy, amely nemcsak az isteneknek szánt termény- vagy ételáldozat, hanem maguknak az isteneknek a szállítását is jelképezte.

Bizonyára sohasem lesz kideríthető, hogy a lelőhelyen talált különleges formájú agyagtárgy milyen körülmények közt tört össze, de a kisméretű gödörbe a vele együtt talált edénytöredékekkel és állatcsontokkal együtt már hasznavehetetlen, különleges szerepétől megfosztott hulladékként került. Semmi nem utalt arra, hogy a gödör esetleg valamilyen szertartáshoz vagy kultuszhoz kapcsolódó áldozati gödör lett volna. A használóik számára értéktelenné vált tárgy évezredek múltán mégis kiemelkedő jelentőségű, páratlan lelet lett.