Egy egyedülálló régészeti lelet kacskaringós útjáról mesélünk el egy (majdnem) tipikusnak mondható történetet. Különlegessége – magán a tárgyon túl –talán mégis inkább abban rejlik, hogy véletlen előkerülése után néhány évtizeddel sorsa egy múzeumba vezette és nem egy műgyűjtő vitrinjébe.

2010 nyarán még éppen erőltetett ütemben folytak Hajós, Nemesnádudvar térségében az M9 autópálya építését megelőző feltárások az azóta jobblétre szenderült Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat és a kecskeméti Katona József Múzeum munkatársai részvételével. Az ellenérdekelt szervezetek kollégái között kint a „fronton” nem voltak érezhetőek ellentétek, a „barátság és kollegalitás” eszméjének hétről-hétre nyomatékot is adtunk a hajósi pincesor bormámoros hangulatában.

A kiskunfélegyházi Templomhalom „rendes évi” ásatása elindultával eltávolodtunk a dízelfüstös autópályás nagyberuházástól, a hajósi pincék távoli zaja már csak a telefonon keresztül ért el hozzánk a kollégák révén.

Egy augusztusi napon csörrent a mobil, a vonal másik végén „Wili”  (Wilhelm Gábor) kolléga kissé zaklatott hangja szólalt meg. Az ismételten előkerülő „rég találkoztunk, el kéne jönnöd” összetett mondat a nosztalgikus hajósi hangulaton kívül most egyéb nyomatékot is kapott azzal, hogy „tényleg komoly dologról van szó”.

Az ifjú régésznemzedék két jeles alakja, Sóskuti Kornél és Wilhelm Gábor egyik kemény munkanap után Érsekhalma faluba látogatott. A régészt régésszé tevő információéhség vezette őket a tanító és helytörténész Deli Ferenchez, kinek keze alatt nőtt fel a falu apraja-nagyja az elmúlt fél évszázad alatt. Feri bácsi azon régivágású, kihalófélben lévő tanítók egyik utolsó mohikánja, aki mindenkibe csepegtette a múlt, a helytörténet iránti tiszteletet, alázatot. Helytörténeti gyűjteményét talán a legjobb helyen, az iskola egyik termében rendezte be. Nagy büszkeséggel mutatta be térképeit, tárgyait, melyek között a környékből származó régészeti leletek is voltak. A szabályokat betartva helyi terepbejárásait, gyűjtéseit minden esetben egyeztette a múzeummal, évtizedeken keresztül tartotta a kapcsolatot Dél-Bács-Kiskun legnagyobb ismerőjével, Kőhegyi Mihállyal.

Ebben a gyűjteményben keltette fel a kollégák érdeklődését egy fénykép, melyen egy karcolatokkal díszített bronztál volt látható. Az elmondás szerint még a 70-es években a monostor környékén történt útépítés során fordította ki a markoló a földből. Bár Feri bácsi megpróbálta megszerezni annak idején, de ettől a véletlenül előkerült tál gazdája akkor elzárkózott. Sorsa azóta ismeretlen…

Ekkor érkezett a telefonhívás, melynek révén bekapcsolódott a múzeum a történetbe. Az újabb látogatás Érsekhalmára, már a tálról való minél több információ begyűjtését tűzte ki célul. Bár sok reménnyel nem kecsegtetett, de Feri bácsi azt mondta megpróbál utána kérdezni e tál sorsának. Különösebb optimizmus nélkül, elkönyvelve a legvalószínűbb lehetőséget miszerint – a tál elkallódott vagy külföldre került – visszatértünk Hajósra a fényképpel, azzal bizonyítva egy gyönyörű lelet egykori létezését. 

A hajósi pincefalu (Forrás: Wikipédia)

Aztán a kora esti órákban, a nosztalgikus pincelátogatás még első fázisában megcsörrent a telefon. Ettől kezdve mesébe illő sebességgel felpörögtek az események. FFeri bácsi azt mondta, a tál úgy tűnik, megvan és az egykori gazdája leszármazottainál lehet egy közeli kisvárosban. Mivel a telefonszámot is kiderítette, nekünk nem sok dolgunk volt már, mint megegyezni a tulajdonossal. Másnapra már a találkozót is lebeszéltük. Az éjszaka feszült várakozással telt, mely feszültséget jónéhány pohár bor elfogyasztásával próbáltuk tompítani, nem kevés sikerrel.

Másnap reggel teljes sikerrel befejeződött minden idők talán legrövidebb régészeti nyomozása, melyben különösebb Sherlock Holmes-i fordulatok – minden várakozással ellentétben – nem történtek, nekünk inkább csak diplomáciai erényeket kellett csillogtatni.

A tál a kezünkbe került és nem volt kétség afelől, hogy jól tettük, hogy utánamentünk. Az egykori hajthatatlan megtaláló leszármazottja nagyon kedves volt. Megtudtuk a megtalálás pontos helyét, hogy évtizedeken keresztül féltve őrzött kincsként tartotta magánál az édesapja a markoló nyomán előkerült és kissé megroncsolt tárgyat. Mikor elmondtuk hogy milyen egyedülálló érték van a kezében, hogy ennek hol is volna a legildomosabb helye nem teketóriázott. Odaadta a kecskeméti Múzeumnak. Bár mindössze egy fényképet kért cserébe az emlékekért, ragaszkodtunk megtalálói jutalom kifizetéséhez. Bár talán furcsán hangzik, de ezzel így is mindenki elégedett lehet kizárva minden rossz szájízt, másrészt benne volt az a lehetőség, hogy ennek hírére egyéb dolgok is előkerülnek szekrényekből, padlásokról, pincékből azon a vidéken.

A bronztál

A Hajóson talált tálat bronzlemezből nyomópadon domborították, majd a tál belső felületét véséssel díszítették. A tál közepén kettős zsinórfonatban Spes ülő alakja, fején koronával, körülötte glória. Vállán palást, bal kezében könyv. Körülötte sugárirányban elhelyezett három teológiai erény: Fides (hit), Spes (remény) és Caritas (szeretet) mellalakja, koronás fejük körül glóriával, vállukon palásttal. A mellalakok között hármas levélcsokorból kinövő kétfelé ágazó száron szélesen kinyíló szirmú virágok, amelyek megszakítják a tál peremén körbefutó zsinórmustrát. A virágszárak között hármas csoportokban erénynevek. A mellalakok feje felett a kettősszárú virágok között nagy ernyős virágok.

klikk a nagyításhoz

A hajósi tál az ún. erénytálak kvalitásosabb sorába tartozik, ahol mind az alakok rajzolata, mind a tálon szereplő feliratok jól kivehetők és értelmezhetők. Az erénytálak legtöbbjének közepén Humilitas (alázat) alakját szokták ábrázolni, mint pl. a hajósihoz közelálló lundi tálon, de Spes is előfordul, amint azt a lübecki tál mutatja. A központi alakot általában 4 félalak – Fides, Spes, Caritas, Patientia (türelem) – veszi körül, de ennél kevesebb vagy több erény ábrázolása is előfordul. Az ábrázolások és felirataik a középkori keresztény moralizáló teológiai irodalomra vezethetők vissza.

A vésett díszű erény- és bűntálak eredeti rendeltetéséről mind a mai napig megoszlanak a vélemények. Régebben ezeket a kutatás többnyire egyházi és világi célra használt kézmosó tálaknak tartotta. A folyamatosan gyarapodó emlékanyagnak az utóbbi évtizedekben történt összegyűjtése alapján egyre inkább a vésett díszű tálak két nagy csoportja rajzolódik ki. A kisebb számú, szép rajzú, hibátlan feliratú, jó minőségű példányok mellett jóval nagyobb az előbbiek mintájára sorozatban készített, a többszöri másolás révén sematikus díszítésű, rontott feliratú tálak csoportja, egészen a felirat nélküli, eltorzult rajzolatú darabokig. Míg az előbbi csoport esetében joggal feltételezhető ezek valamilyen kapcsolata az egyházi liturgiával, az utóbbi nagyszámú darabot sokféleképp, de mindenképpen világi célokra használhatták.

A vésett alakokkal díszített erény- és bűntálak a Mediterráneumon kívül a középkori Európa szinte minden területén előfordulnak Közép-Európától Skandináviáig, Angliától a Krím-félszigetig. A kutatás ezeket a tálakat régebben a Balti-tenger környéki gyakoribb előfordulásuk miatt Hansa-tálaknak nevezte, de elterjesztésükben a Hansa-városok feltételezett kereskedelmi szerepét éppen ennek az emlékanyagnak a magyarországi sűrűsödése cáfolja.

A hajósi tál díszítése, az alakok megrajzolása jobb minőségű, gyakorlott mester kezéből kikerült munkára enged következtetni, még akkor is, ha a készítő műhelyt ma még nem tudjuk pontosan helyhez kötni. A kutatás mai állása szerint a vésett díszű tálak egy része a Rajna-Maas vidéken, más részük az Elba-vidéken, Magdeburg környékén készült, de újabban felmerült a Harz-hegység környéke is.

Jóval egységesebb vélemény van a tálak készítési idejével kapcsolatban. A jobb minőségű darabok még a 12. században készültek, a kevésbé igényes kivitelű, nagyobb tömegben előállított példányok főleg a 12-13. század fordulójától terjedtek el. A hajósi tál készítési idejét kivitelének minősége és párhuzamai alapján a 12. század utolsó harmadára – végére tehetjük. Valószínűleg a többi kárpát-medencei tálhoz hasonlóan a Duna menti kereskedelmi úton kerülhetett Magyarországra.

A hajósi tál elrejtésének pontos körülményeit nem ismerjük, de földbekerülésének legvalószínűbb oka – a többi magyarországi tálhoz hasonlóan – az 1241-1242. évi tatárjárás lehetett, amelynek a Duna-Tisza közén szinte minden település és templomos hely áldozatául esett.

---

Hogy ennek a történetnek mi a tanulsága? Sikerült a közösség és a tudomány számára megmenteni egy egyedülálló műtárgyat. Az így induló történetek értékes régészeti leleteinek a sorsa manapság rendszerint a műkincspiac, legrosszabb de gyakoribb esetben az országhatáron kívül leli meg új tulajdonosát. A dolog ilyetén alakulásához kellett a szerencse, de kellett a régészek rámenőssége is. Kellett egy olyan tulajdonos, akinek a múzeum, a közösségi érdek még olyan értéket jelentenek, mely előbbre való az önös érdeknél. És legfőképpen kellett hozzá a múltat és a környezetét ismerő és azt ápoló falusi tanító, Deli Feri bácsi.