Néhány évvel ezelőtt egy nagy, dél-egyiptomi városban jártam, olyan helyen, ahol nem sok turista fordul meg. A Nílus keleti partján, a régi iszlám város épületeiből és szűk utcáiból már csak néhány állt, köztük hatalmas 4-5 méteres lyukak, építési gödrök. Az egyik ilyen mélyedésben a helyi szabadtéri múzeum bújt meg, szebbnél-szebb szobrokkal, kőszarkofágokkal, ahogy az már Egyiptomban szokás.

Egy másik hatalmas, közeli gödörben, a kerítés alumínium lemezei közötti résen keresztül, egy hatalmas ülő fáraószobrot és kőfalak maradványit pillantottam meg. A falak között szürke  (tunika szerű arab ruha) unott munkások vánszorogtak kezükben a törmelékkel teli kosarakkal, az egyiptomi ásatási munkások utánozhatatlan lassúságával.

Papírjaink segítségével nagy nehezen bejutottunk az ásatásra társammal, ahol egy kövér és meglehetősen barátságtalan helyi régész fogadott. Ahogy rövid beszélgetésünkből kiderült, a város új iskolát akart építeni ezen a helyen, de a buldózerek végül II. Ramszesz kolosszusaiba ütköztek. Úgy tűnik, sikerült az iskolát az ókori Akhmim egyik templomának tetejére tervezni. A templom padlóját fedő rétegeket ásóval elbontó munkásokat nézve érdeklődtem az egyiptomi kollégától, vajon a szobrokon kívül még milyen leleteket találtak?

A válasz így hangzott: – Néhány fajansz amuletten kívül nem nagyon volt semmi.

– És mi a helyzet a kerámiával? – kérdeztem, miközben figyeltem, ahogy a több évezred cserepeit tartalmazó törmeléket az egyik munkás a hányóra borította.  

– Nem találtunk egész edényeket!

Valahogy így folytak a régi ásatások szinte mindenütt a világon, úgy 100 évvel ezelőtt. Kezdetben volt az ásó, a kapa, no meg az elegáns urak, vagy egyszerűbb kincsvadászok kalapban és kesztyűben, akik számára európai kubikusok vagy egyszerű arab földművesek ásták ki a kincseket. Aranykarkötők, feketealakos görög vázák, no meg pompás domborművek elfeledett istenek alakjaival - ezek jelentették azokat a tárgyakat, amelyek megtöltötték Európa nagy és főúri gyűjteményeit, múzeumait. Minden más emlék értéktelen és silány tárgynak minősült és gyorsan a hányókra került.

Aztán a 19. század vége felé jött néhány kevésbé finnyás alak a régészetben, akik kezdték felismerni annak fontosságát, hogy művészeti alkotásokon és a feliratos tárgyakon túl - ha valódi információt akarunk kapni a múltról - minden részletet érdemes tanulmányozni egy lelőhelyen. Lassan elkezdtek a kutatók edénytöredékekkel, kőeszközökkel is foglakozni. Kiderült, hogy aprólékos munkával nem csak hatalmas kőépületek, hanem vályogtégla kunyhók, sőt néhány gallyból összetákolt pásztorszállások is megtalálhatóak a földben.

A 20. század második felére már az is világossá vált hogy nem csak az emberi használati tárgyak – mint az edények, a szerszámok, vagy a fegyverek – tanúskodnak a régi emberek életéről, hanem anyagmaradványok: állatcsontok, magok és egyéb szerves anyagok is. Ezekből megismerhetővé váltak az ősi ételek, a régi állatvilág, a földművelési szokások és az élet számos más aspektusa.

A részletek összerakásához azonban idő, aprólékos munka és persze némi szaktudás kell. Erről a munkáról, a régészetről, a módszerekről, a múltunkról, örökségünk védelméről és persze sok egyéb dologról fog szólni, terveim szerint, ez az oldal.

Szerkesztői azok a barátaim lesznek, akik szívesen gondolkodnak hangosan a szakmánkról és mutatják be azt nagyobb közönségnek, hogy mégis mi a csudát is csinálunk mi, régészek valójában. És persze azt is, hogy végül mit találunk a földben…