Szatírokról hallva az emberek többsége alighanem egyből sötét parkokban magányos nőket molesztáló férfiakra gondol. Pedig a szatírok eredetileg jókedvű, mulatozó, nimfákat hajkurászó erdei lények volt a görög-római mitológiában, félig állat, félig emberi testtel. Igaz, a szexuális túlfűtöttség már akkor is legfőbb jellegzetességük volt. Az antik művészetben sokszor ábrázolták őket kő és bronzszobrokon, és alakjuk gyakran tűnt fel bútorok és kocsik díszein is. Sajnos hazánkban nem sok ilyen ábrázolás élte túl a római idők óta eltelt másfél-két évezredet.

Azonban tavaly ősz óta egy pompás, új bronz szatírszoborral vagyunk gazdagabbak. Ennek a tárgynak előkerülésének nem szokványos történetét szeretném most röviden elmesélni.

Tavaly késő ősszel egy borús szombat délután elővett engem is a fémkeresősök krónikus nyavalyája: ellenállhatatlan vágyat, szinte fizikai kényszert éreztem arra, hogy körülnézzek a környékbeli földeken és találjak valamit, annál is inkább, mert a területet frissen szántották és boronálták, ilyenkor mindig kerülnek elő új, izgalmas dolgok.

Gyengébb idegzetű régész olvasók most talán szörnyülködnek és abbahagyják a poszt olvasását. De kérem, ne tegyék!

Mint arról már számos alkalommal szó esett ezen a blogon és ahogy én is írtam már korábban, lehet ezt a hobbit a régészet iránti megfelelő alázattal, kárt nem okozva művelni és én ehhez most is, ahogy eddig mindig, tartottam magamat. Tehát elkerültem minden ismert, nyilvántartott régészeti lelőhelyet és a barázdák között sétálva csak az mezőgazdasági gépek által feltúrt felszínt néztem át, valamint szokásom szerint elhatároztam, hogyha bármilyen régészeti korúnak tűnő tárgyat találok, akkor azoknak a lelőhelyének pontos, GPS-es rögzítése után megmutatom a helyi múzeumban.

Ahogy azt reméltem, a friss szántás nem okozott csalódást, felszínre hozta az eddig mélyebben lappangó dolgokat. A délután folyamán több 19. századi fillért, és egy középen átfúrt kicsiny ólomnehezéket és néhány apró fémtárgyat találtam, mind 10-15 cm mélységben.

Mivel már kezdett alkonyodni, egy utolsó cikk-cakkra indultam éppen a patak közelében, amikor éles, egyértelmű jelet fogott a gépen. Izgatottan ástam kb. 20 centit – és akkor megpillantottam a tárgyat: egy erősen korrodált felületű, de ép, térdelő emberalakot ábrázoló, méretes fémszobrot!

Persze akkor még nem tudtam, hogy ez pontosan mit ábrázol, és csak reméltem, hogy valamilyen történelemi korszakból származik. De bizony megdobbant a szívem! Az történt meg velem, ami a fémkeresősök többségével valószínűleg soha: annyi sok jelentéktelen, törött, kopott vagy szétrohadt apró tárgy után végre találtam valami épet, jelentőset, különlegeset!

A lelőhely rögzítése után gyorsan hazamentem, hogy tanulmányozhassam a leletet. Óvatosan lemostam a földet róla szappanos vízben, lemértem és elkezdtem jobban megvizsgálni. Hát minél tovább nézegettem, annál biztosabb lettem abban, hogy ez bizony római eredetű tárgy! A korrózió színe miatt először azt hittem, hogy ólomból van, de a tárgyon több egészen friss, eke által okozott kicsiny vágásnyomot találtam, amelyekben kicsillant a kiváló minőségű bronz fénye. A körülbelül 13 cm-es szobor tökéletesen kidolgozott izomzatú, fél térdre ereszkedett, meztelen férfialakot ábrázol, amely egyik kezével a hátáról felhajtott köpenyét tartja a válla felett, úgy, hogy az sima, vízszintes felület képez. Kissé hátrahajtott feje hátul át van fúrva, a háta közepén pedig egy borsónyi pöcök van kialakítva. A fejen az alaknak kissé állatias jelleget kölcsönző dudorok vannak.

A tárgyat már a következő napokban elvittem az Aquincumi Múzeumba, ahol nagy örömmel fogadták és megerősítették, hogy a szobor római kori, így azt eljuttattam a területileg illetékes Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságához, Szentendrére. A lelőhelyen Dr. Ottományi Katalin régész rövid felmérést végzett, de ennek során épületmaradvány nem került elő, így valószínűleg azt egy kissé feljebb fekvő domboldalról moshatta le az idő. A gondos restaurálás után kiderült, hogy a tökéletesen kidolgozott szobor szeme ezüstözött. Egyes vélemények szerint a szobor Bacchus, a bor és mámor istenét és kísérőit ábrázoló kis szoborcsoport része lehetett, a térdelő szatír vállán talán borral teli tömlőt tarthatott és egykor a vidám istenségre pillanthatott fel. Nem kizárt ugyanokkor, hogy valamilyen bútor, vagy egy három lábú edénytartó (tripus) része lehetett.

A tárgy egy éven keresztül megtekinthető lesz az Aquincumi Múzeumban, április 15-től a Van új a föld alatt című, az 2009-es év során előkerült legszebb elsősorban fővárosi leleteket bemutató kiállításán.