„Amennyire halott az, aki itt van eltemetve, és ahogyan már nem tud beszélni, annyira legyen Rhodine is halott Marcus Licinius Faustus számára, és úgy ne tudjon beszélni...”

 „Ahogy ez az ólomdarab most a föld mélyére kerül, úgy kerüljön az alvilági istenekhez Sinto, Martialis, Sinto egész társasága, sőt bárki, aki a fivéremmel, Rubriusszal vagy velem, Quartióval szembeszáll…”

„Alvilági istenek, kérlek titeket, hogy fogadjátok el panaszomat Luxia, Aulus Antestius lánya ellen! Mindennap támadja meg betegség a szívét, elméjét, egészségét, életét, minden testrészét! Ha véghezviszitek, amit kérek, beváltom a fogadalmam, melyet most tenni készülök, hiszen ez jár nektek…”

Rhodine Róma városából; Sinto és Martialis Cruciniacumból, Germaniából; Clodius, Servilius és Luxia Carmonából, Hispaniából. Nevek, amelyek viselői minden bizonnyal nem ilyen emléket szerettek volna magukról az utókor számára hagyni.

Elkövettek azonban valamit, amellyel másnak mélységes haragját váltották ki, és ami miatt a sértett úgy érezte, hogy csak a mágia útján szerezhet elégtételt. Nem tudjuk, vajon megérdemelten vonták-e magukra a rontást, sőt azt sem tudjuk, hogy lett-e foganatja az átkoknak. A részletek gyakran ismeretlenek számunkra. Amik fennmaradtak, azok a bűnösök nevei – és egy szokás, melynek nyomai a Római Birodalom térbeli és időbeli határai között mindenkor és mindenhol fellelhetők.

Így Aquincumban is, ahol az első ismert átoktáblát 2007 tavaszán találtuk a polgárvárostól keletre, a Duna-parton húzódó, egykor hatalmas kiterjedésű temetőben. A tábla megtalálásáról és a szöveg megfejtésének első eredményeiről már korábban beszámoltunk röviden. Az alábbiakban téma részletesebb bemutatása, a tábla szövegének szinte teljes megfejtése olvasható.

Ólomtábla Homokos dűlőben

Az óbudai part menti egykori dombok között húzódó nekropolisz helyén, a 20. század elején építették fel az Óbudai Gázgyárat. Bár az ipartelep építésekor Kuzsinszky Bálint régészeti leletmentéseket végzett, ezek elsősorban a Gázgyár északi részén található római fazekastelepre koncentráltak, és egy késő római Duna-parti temetőkápolna körüli sírcsoportot leszámítva, csak kevés temetkezést dokumentáltak. Az Óbudai Gázgyár stratégiai jelentősége miatt a II. világháború után zárt övezetnek számított, így néhány kisebb leletmentés eredményeit leszámítva a közelmúltig csak nagyon keveset lehetett tudni az itt található temető valódi jelentőségéről és kiterjedéséről.

1996-tól, a Graphisoft Park kiépülésével párhuzamosan Zsidi Paula kezdett megelőző feltárásokat a volt Gázgyár déli részén, amely során több tucat, a modern létesítmények által sokszor erőteljesen bolygatott, Kr. u. 2-4. századi hamvasztásos és csontvázas római kori sír került elő. Ezeket a kutatásokat folytattuk 2004-től a Park bővítésével párhuzamosan. Ekkor két új irodaépület tervezett helyén az intenzív modern pusztítás ellenére is több mint 1300 temetkezést sikerült feltárnunk.

A sűrű sírmezőn 2007. május elején egy hamvasztásos sírt körülvevő, a homokos talajban csak bizonytalan körvonalú sekély árok alján egy vékony, szürkésfehér, nagyjából kéttenyérnyi (17 × 23 cm-es) puha ólomlemezt találtunk.

A lemez majdnem ép volt, sarkai valószínűleg a földbe kerüléskor hajoltak meg, és ugyanekkor szakadhatott el középen, alul-felül a pereme. A feltáráskor semmit sem lehetett kivenni a tárgy felületét borító piszkosfehér ólomoxid miatt a tábla alsó, föld felőli oldalát borító feliratból. Rétegtani adatok alapján az a valószínű, hogy a Kr. u. 2. század második felében, vagy a 3. században került a földbe, nem lehet azonban teljesen kizárni a későbbi datálást sem.

Az aquincumi átoktábla

A szöveget annyira vékonyhegyű íróvesszővel karcolták, hogy a restaurátorok alapos munkájának ellenére is csak hosszas szemlélés után válnak kivehetővé a betűk. (Az aprólékos restaurálást Újvári Gábor végezte.) A korrózió szintén megnehezíti olvasását, amely az egyébként sem mélyen felvitt betűket néhol szinte teljesen eltüntette.

Az egyetlen segítséget egy pontlámpa súrlófénye jelenti – a Magyarországon fellelhető modern technikai eszközök ez esetben nem bizonyultak eredményesnek.

A tábla lassú olvasása során 12 sornyi latin szöveg bukkan elő, melyek közé három helyen kisebb betűkkel rótt sorokat tűztek be. Mindvégig balról jobbra fut az írás, nem található benne az átok hatékonyságát fokozó fordított betű vagy mágikus jel. A szöveg összképe rendezett, sőt a bal oldalon vékony függőleges vonal jelzi, hogy a táblát előkészítették az írásra.

Az első sort valamivel nagyobb betűkkel kezdték, a többiben viszont ritkán tér el a méretük az átlagos 6-9 mm-től – ez alól kivétel a három betoldott sor, de a betűk ott is közel egyméretűek.

A tábla szövegének jelenleg több mint 90 %-a olvasható, fordítása a következő:

„Iulia Nissa és Gaius Mutilius ne tudjon ártani sem Oceanusnak, sem Amoenának! Gaius ne tudjon ártani Feliciónak. Respecta nyelve ne tudjon ártani a szolgatársainak. Eunicus Surus nyelve ne tudjon Oceanus ellen beszélni! Gaius, akárcsak Iulia, ne tudjon Annianusnak ártani, amellett Decebalusnak sem a nyelve, sem a neve ne tudjon ártani Oceanusnak!  Ahogyan én ezt céljától eltántorított vesszővel, mindentől távol írom, úgy az ő nyelvük, céljától eltántorítva, mindentől távol, ne tudjon ártani azoknak, akiket … fent megneveztem! Sem Gaius, akárcsak Iulia, sem Eunicus Surus a nyelvét Oceanusszal szemben ne …” Valamint a betoldott sorokban: „... nyelve ne tudjon …; Asellio nyelve és neve ne tudjon Oceanusnak ártani; Annianus nyelve ne tudjon …”

Mielőtt azonban az új aquincumi átokszöveg részletesebben elemeznénk, érdemes néhány szót ejteni az átokszövegekről a római világban.

A tábla latin szövegének átírása

 

IVLIA NISSA ET GAIVS MVTILIVS NE POSSIT FACERE CON
TRA OCEANVM CONTRA AMENE NE POSSIT GAIVS CONTRA FELICO
NE FACERE RESPECTES LINGVA NE POSSIT ADVERSVS COSERVOS
ARR RIONIS LINGVA NE POSSIT [---] 3a
FACERE EVNICI SVRI LINGVA NE POSSIT ADVERSVS OCEANVNV 4
ASELLIONIS LINGVA ET NOMEN NE POSSIT ATVERSVS OCIANVM FACERE 4a
LOQVI NE POSSIT GAIVS AVT IVLIA ADVERSVS ANNIA 5
ANNIANI LINGVA NE POSSIT [---] 5a
NVM FACERE ET DECIBALI LINGVA ET NOMEN NE POS
SIT ADVERSVS OCEANVM FACERE EO MODO HOC EGO AVER
SO GRAPHIO SCRIBO SIC LINGVAS ILLORVM AVERSAS NE POSINT
FACERE CONTRA OS L CO SUPRAPOSIVI NE GAIVS AUT IVLIA
NISSA ET EVNICUS SVRVS ADVERSVS OCEANVM LIN[---] 10
AS OB[---]AE[---] LINGVa [---]ECCIGNISN[---]
CONTRA AMENE[---]

Átkok és átkozók

Az átkozás és annak írásban való rögzítése természetesen nem római találmány. A Kr. e. 4. századi Athénban már olyannyira gyakran folyamodtak babonás tevékenységekhez, varázsláshoz, hogy el tudott tartani egy önálló szakmát:

„Bűvészek (tkp. szemfényvesztő papok – a szerz.) és jósok járulnak a gazdag ajtajához, és meggyőzik, hogy istenektől rendelt hatalmuk van arra, hogy ha ő vagy ősei gazságot cselekedtek, áldozattal és ráolvasással engesztelést szereznek neki élvezetes ünnepségek révén, és ha valaki ártani akar ellenségének, csekély költség ellenében éppúgy árthatnak az igazságosnak, mint az igazságtalannak, hiszen ők ráolvasással és lekötelezéssel lekenyerezhetik az isteneket, hogy nekik szolgáljanak.” (Platón: Az állam 364b-c, Jánosy I. fordítása)

Nem volt ez másképp a császárkorban sem. Az officina magicának nevezett műhelyek valószínűleg teljes körű szolgáltatást nyújthattak a megrendelőiknek. Tevékenységük emlékét azonban kevés tárgy őrzi olyan egyértelműen, mint az átoktáblák, amelyek közül néhány még a készítő műhely nevét is feltünteti.

A nagyjából fél- vagy egy-két tenyérnyi lapok általában ólomból vagy annak valamilyen ötvözetéből készültek, de maradtak fenn átkok papiruszon, viasztáblán, kerámiadarabokon, amuletteken, sőt nemesfém lemezeken is. Természetesen a fennmaradt átoktáblák között az ólom a leggyakoribb alapanyag. Mindamellett, hogy az előbb felsoroltak közül ez konzerválódik a legjobban, viszonylag könnyen hozzáférhető volt és megfelelt a célnak: hideg, nehéz és végérvényes, amit egyszer rávéstek.

Visszavonhatatlanságát tovább fokozták azzal, hogy összehajtották, feltekerték, szöggel átütötték. Így nemcsak megismerhetetlenné vált a tartalma az arra nem jogosultak számára, de az utolsóként említett mozdulattól (innen az átok latin elnevezése: defixio) hasonló hatást is várhattak el, mint a tűvel megszúrt varázsfigurák esetén – a megátkozott cselekvésképtelenné tételét.

Hogy az átok maradandó, titkos, az elszenvedője által fel nem oldható és nem viszonozható legyen, olyan helyen folytatták le a rituálét és helyezték el a hozzá kapcsolódó táblát, mely nehezen megközelíthető volt, ahonnan nem lehetett könnyedén eltávolítani és amelyek a közreműködő istenségek, sötét, alvilági erők „lakhelyéhez” közel voltak. Ezért kerülnek elő elsősorban temetőkből, szentélyekből, forrásokból, kutakból.

Tartalmuk bizonyos keretek között változatosnak tekinthető. Ha minden részletet, körülményt megadtak, akkor ma is megismerhetővé válik, hogy ki, ki ellen, mely isten segítségét igénybe véve, miféle gonosz tett miatt milyen büntetést vár:

„Én, Arminia, könyörgöm hozzád, Sulis, hogy Verecundinust, Terentius szolgáját pusztítsd el, mert ellopta két ezüstömet...”

Ez a megfogalmazás azonban ritkaságszámba megy, noha a római vallás egyik „alapelve” szerint a részletek pontosítása növeli az isteni támogatás hatékonyságát. Ha nem tudták, ki a gaztett elkövetője, általában a lehetséges személy ellen könyörögtek retorzióért.

A cikkben említett átoktábla lelőhelyek

Gyakran a helyszín miatt nem említik a szövegek, mely isten segítségére számítanak, hiszen abból az egyértelműen következik, valamint a rituálé folyamán pusztán szóban is megidézhették őket. Főleg a korai átoktáblákon nem volt szokás részletezni a kért szenvedéseket, csak a megátkozottak neveit tüntették fel, esetleg hozzátették a „megátkozom” szót. Ezen kívül veszélyesnek tartották az átkozó megnevezését, hiszen személyazonosságuk felfedésével kiszolgáltathatták magukat egy ellenátoknak.

A pontos okot, amely miatt a mágiához fordult a megrendelő, ritkán ismerjük meg a táblákról. Szerencsés helyzetben vagyunk azonban többek között a britanniai fürdőváros, Bath esetében. A Sulis-szentélyben elhelyezett táblákon többnyire meglopott emberek folyamodtak az isteni segítséghez:

„Haljon kínhalált, aki elvette a rézüstömet. Sulis szentélyének ajánlom, akár nő, akár férfi, akár szabad, akár szolga, akár kisfiú, akár kislány! Aki ezt megtette, annak vérét e rézüst fogja fel…”

vagy:

„Aki ellopta tőlem a fibulámat, folyjon szét, mint a víz…”.

Hadrumentumban a lóverseny résztvevői kaptak gyakran átkokat:

„Kérlek titeket, hogy bukjanak el, rosszul induljanak. Kérlek titeket, kössétek meg ezeket a lovakat, ne engedelmeskedjenek a kantárnak, ne mozduljanak, inkább bukjanak fel és rosszul forduljanak. Essenek le a lovasaik, ne tudják tartani a gyeplőt…”

Külön csoportot alkotnak e szövegek között azok a szerelmi „átkok”, amelyek megfogalmazásukban, eszköztárukban, a többi rontó szöveggel állnak rokonságban, de céljuk az, hogy valakiben szerelmet, nemi vágyat keltsenek mágikus eszközökkel:

„Ettől az órától kezdve, mikor ezt írom, ne aludjon Sextilius, Dionysia fia – őrülten lángoljon értem, ne aludjon, ne pihenjen; ne beszéljen, hanem folyton csak rám, Septimára, Amoena lányára gondoljon…”

Az egyik leggyakoribb ok, mely miatt az átlagember természetfeletti támogatásra szorult, a peres eljárás volt. Számos esetben kérték a megátkozott és olykor a képviselőik elnémítását:

„Kérlek titeket, alvilági istenek, hogy Marius Fronto, Sextus ellenfele, bizonyuljon hazugnak és ne tudjon Sextus ellen beszélni. Kérlek, hogy Fronto némuljon meg, amikor a consularis elé járul…”

Számos egyéb leletet ismerünk az ókori Pannonia területéről, melyek arra utalnak, az itt élők is rendszeresen fordultak a mágiához. Nagyjából 40-50 darab írásos emléket tudunk idesorolni (a számuk attól függ, hogy bizonyos szövegeket – rosszabb esetben csak jeleket – minek értelmezünk).

Ebből a mennyiségből mindössze öt darab készült latin nyelven, a többi görögül. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy a görög nyelvű népesség babonásabb lett volna, vagy esetleg több lehetősége nyílt az efféle megnyilatkozásra: ezt a nyelvet alkalmasabbnak érezhették e célra. Erre utalnak a táblákon előforduló zsidó és egyiptomi istennevek, kifejezések, ún. „mágikus jelek” – a birodalom keleti, alapvetően görög nyelvű feléről érkező újabb vallási áramlatok viszonylagos ismeretlenségük folytán könnyedén összekapcsolódhattak e sötét szándékokkal.

Mindamellett, amennyiben hivatásos (többnyire keleti származású) mágus készítette az átkot, ő inkább a saját nyelvét, vallását részesíthette előnyben; és a későbbiekben mások is gyakrabban nyúlhattak az általuk használt, hatásosnak bizonyult formulákhoz. Több olyan szöveget is ismerünk, mely görög nyelven, görög betűkkel született, de a benne szereplő nevek egyértelműen latin nyelvű viselőkre utalnak, sőt latin betűkkel karcolták fel őket.

Elnémított rabszolgák

Az aquincumi táblán görög eredetű nevek (Eunicus, Oceanus) olvashatók teljesen latin nyelvi környezetben. Eunicus esetén a Surus („szír”) agnomen utalhat a származására is, míg Decebalus hasonló elven, jól ismert névrokona kapcsán esetleg dák felmenőkkel rendelkezett.

Az aquincumi tábla szövege egyszerű, lényegretörő, formuláris, ráolvasásszerű; megkötő átkok sora. A mondatszerkesztés állandó: ki, kinek ne tudjon ártani vagy ki ellen ne tudjon beszélni. Pusztán egy mondat tér el a többitől, melyben egy hasonlat erősíti a könyörgést. Ugyan a szövegnek már csak egy kis részlete nem olvasható, valószínűleg nem nevezték meg benne a közbenjáró istenséget. Hasonlóképp az átok létrejöttének pontos oka sem ismert, a fordulatok alapján azonban feltehetően egy jogi eljárással kapcsolatosan születhetett meg.

A beszédben való megkötés, a valaki ellenében más érdekét védő átkok a párhuzamok alapján bírósági környezetre szoktak utalni:

„...Kössétek meg a fenn nevezettek nyelvét, ne tudjanak ellenünk szóló válaszokat adni...”

valamint a feljebb már idézett:

„Kérlek, hogy Fronto némuljon meg, amikor a consularis elé járul…”

Minthogy egy jogi ügy szolgáltathatja a hátteret, nem meglepő a nevek hosszú sora. Két csoport konfliktusára derül fény: Oceanus, Felicio, Annianus és Amoena kér maguk és szolgatársai érdekében átkot Gaius Mutilius, Iulia Nissa, Eunicus Surus, Decebalus és Respecta ellen. Ennél többet nem árul el a szöveg az említett személyekről, azt azonban valószínűsíthetjük, hogy nem csak egy réteget képviseltek, mivel Respectával kapcsolatban szolgatársakról esik szó, ugyanakkor Decebalusnak neve van a közösségen belül.

Rajz: www.digital-archaeology.com

Talán nem járunk messze az igazságtól, hogy ha a nagy számú résztvevő és az ő státuszuk alapján két nagyobb család rabszolgáinak és klienseinek valamilyen köznyugalmat megzavaró konfliktusát sejtjük az ügy hátterében, amely hivatalos eljáráshoz vezetett. Egyetlen gazda rabszolgái esetében ugyanis maga a gazda hozhatott volna azonnali ítéletet és valószínűleg nem lett volna idő hasonló varázseszköz elkészítésére.

A három, kisebb betűvel írt, betoldottnak tűnő sor éppen a benne szereplő nevek miatt első olvasatra ellenátoknak látszik: Annianus neve ugyanis itt ellentétes előjellel szerepel, ellene kér megkötést a szöveg. A sor végén olvasható Oceanus viszont elbizonytalanítja ezt az értelmezést, mert bár a szerkezet töredékes, a szövegben lévő párhuzamok alapján nagy valószínűséggel az ő érdekében szól az átok. Az ellenátok lehetőségét továbbá aláássa a tény, hogy látszólag ugyanaz a kéz vitte fel ezeket a sorokat is, ugyanolyan fordulatokat használva, mint a „főszövegben”. Így amíg a tábla teljes egészében nem válik olvashatóvá, nem lehet biztos megállapításokat tenni ezekről a sorokról.

Nyelvhasználat és rituálé

A szöveg monotonitását egy hasonlat töri meg:

„Ahogyan én ezt céljától eltántorított vesszővel, mindentől távol írom, úgy az ő nyelvük, céljától eltántorítva, mindentől távol, ne tudjon ártani azoknak, akiket … fent megneveztem!”

Nem ritka átoktáblákon az effajta eszköz használata:

„Ahogyan ezt a lelket e szűk helyre bezárták, sem fényt, sem élő embert már nem láthat, megpihenni nem tud, úgy Collecticiusnak, akit Agnella szült, lelke, elméje, teste hasonlókat érjen meg, lángoljon, elsorvadjon!”

A céljától eltántorítottnak, mindentől távolinak fordított aversus 3 jelző, valamint az igéje az eddig ismert latin nyelvű átoktáblákon többször előfordul, pontos jelentését egy magyar szóval nehéz visszaadni, és valószínűleg nem is lehetséges. A szövegekben leggyakrabban arra vonatkozik, hogy a megátkozott kerüljön távol bizonyos dolgoktól, személyektől, így ne tudja elérni aljas célját.

A poetoviói ólomlemez a claudo 3 ’elrekeszt, elzár’ jelentésű szót adja meg szinonimájaként:

„Paulina kerüljön távol (aversa sit) minden férfitól, és legyen átkozott, ne tudjon ártani senkinek. Zárd el (claudas) Firminát minden ember közeléből!”

Egy másik, szintén pannoniai táblán az aquincumiéhoz nagyon hasonló szövegkörnyezetben használják az igét:

„(Az istenség) elmeháborodottá téve őket szabadítson meg tőlük (avertat illos amentes), ne szándékozzanak ellenségesen vallani, tegye némává a szájukat!”

Hasonlatokban azonban mellékértelmekkel bővül a szó jelentése. Az ’elfordít, elvezet’ elsődleges jelentés minden bizonnyal magában foglalja a ’megöl, meggyilkol’ értelmet is ebben különösen kegyetlen galliai átokszövegben, amely a varázsszertartás egy brutális részletét, egy kutyakölyök feláldozását mutatja be:

„Ahogyan ezt a kiskutyát eltették az útból (quomodo hic catellus aversus est), és már nem képes felkelni, úgy ők se tudjanak! Nyársalják fel őket is, ahogyan a kiskutyát!”

Egy mondattal korábban azonban az aversus szót az eredeti jelentésében használja szöveg:

„…maradjanak távol e pertől (aversos ab hac lite debent)!”

Az aquincumi átokszövegben is hasonlókat feltételezhetünk: a kétszer szereplő aversus jelentése nem teljesen fedi egymást. A megátkozottak nyelvének jelzőjeként azt fejezi ki, hogy a mondanivalójuk ne érje el eredeti, gonosz célját, legyen ettől eltérítve. Az íróvessző melletti jelentése pedig inkább a rituálé egy jellemzőjét, a titkosságot, ragadja meg, mint ez egy mainzi tábla hasonló megfogalmazásából is egyértelműen látszik:

„Ahogyan én ezt távol mindenkitől, titkon (averse) írom…”

Mindamellett a két jelentést nem kell élesen elválasztani egymástól, hiszen a hitvány szándékuktól eltérített megátkozottak mondandója így nem éri el, távol kerül a hallgatóságától, a bíróságtól, míg a mindenkitől távol, titokban használt íróvesszőt eredetileg nem ilyen sötét célokra szánták. Érdemes megjegyezni e ponton, hogy az averto 3 ige ’elvezet, eltérít’ jelentése vonatkozhat lopásra is, mely átoktáblák esetén nem meglepő: ha az átok írásban rögzítéséhez nem lehetett jogszerű úton ólomlemezt keríteni, előfordult, hogy – talán még használatban lévő – vízvezeték-csövek estek áldozatul a mindenek felett álló alantas cél érdekében.

A rituálét itt Aquincumban is, csakúgy mint az esetek többségében, nagy valószínűséggel egy hivatásos mágus folytathatta le. Fontos szem előtt tartani, hogy maga az átok ólomlemezbe való karcolása legtöbbször csak az összetett mágikus szertartás egyik eleme lehetett, amelynek néhány egyéb részletére gyakran maguk a táblák is utalnak:

„Clodius Romanus, Servilius Faustus, Valerius Extricatus. Minthogy e nevek már az alvilági isteneknél vannak, úgy velem kapcsolatban mind némuljon el, ne szólaljon meg! Minthogy képes voltam kitépni ennek a kakasnak a nyelvét, míg élt, úgy ellenségeim nyelve némuljon el velem kapcsolatban…”

Akárcsak a fentebb idézett kiskutya leölése, a kakas nyelvének kitépése is egy a rontást erősítő rituálé része volt, amellyel a mágia szabályainak megfelelően, analóg helyzeteket kívántak teremteni (nyelv kitépése – elnémítás; kutya leszúrása – tehetetlenség előidézése, gyilkolás), de egyben véres áldozati szertartásoknak is tekinthetők voltak az alvilági hatalmaknak.

A táblák elásására, halottak mellé való helyezésére nem hétköznapi stílusértékű szavakat használtak, hanem szinte irodalmi kifejezéseket:

„Ahogy ez az ólomdarab most a föld mélyére száll…” „Ahogy ez az ólomtábla a mélybe süllyed…”

Bár a mi táblánk szövege hasonló szertartásról nem tesz utalást, azt minden bizonnyal pontosan meghatározott aktus szerint ásták el szöveges oldalával lefelé fordítva.

A formulák, hasonló mondat- és szövegszerkezet használata, a birodalom különböző területeiről számunkra előkerült párhuzamos kifejezések ismerete azt jelzi, hogy nem először kellett átkot készítenie a tábla előállítójának.

Az írásra előkészített mező, a szöveg rendezett összképe, kinézete, a betűk azonos megformálása elárulja, hogy foglalkozásszerűen gyakorolta az írást. Anyanyelve, de legalábbis a „munkanyelve” a korabeli latin volt. A formulákban hasonló helyesírási, nyelvhelyességi „hibák” vannak, mint egy átlagos császárkori feliratos szövegben. A szöveg nyelvezete, szóhasználata, valamint névanyaga egybevág a régészeti adatok alapján a Kr. u. 2-3. századi keltezéssel.

Gaius Mutilius, Iulia Nissa, Decebalus, az aquincumi átoktáblán elátkozottak, bizonyára nem ilyen emléket kívántak állítani magukról a késői utókor számára. Könnyen lehet azonban, hogy végül alig pár méterre nyugodtak gyűlölt ellenségeiktől, Oceanustól, Feliciótól és Annianustól és egymástól a gázgyári köztemetőben. És természetesen az sem kizárt, hogy a feltárások után csontjaik ma alig néhány centire pihennek ugyanazokon a polcokon a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának hatalmas acélszekrényeiben.

A poszt az Ókor magazin 2009. 3-4. számában megjelent cikk szerkesztett változata.