A honfoglalás-kori temetkezések egyik legsajátosabb momentuma, igazi hungaricum a jelképes koponyalékelés. Erről a jelképes, valamint a nagyobb kiterjedésű, valószínűleg orvosi célú trepanációról korábban már részletes beszámoló jelent meg a blogon, két részben. A jelképes trepanáció a 10. századi pogány magyarság körében széleskörűen elterjedt volt.

III. Béla rézpénze

A felnőtt férfiak és nők koponyamaradványain 12-13 %-os gyakorisággal figyelhetjük meg. Sokszor egy-egy koponyán többet is. A gazdagabb, vezetői temetkezéseknél és azok környezetében lényegesen gyakoribb az előfordulása. A legtöbbször a fej legmagasabb pontján végzett műtéti beavatkozás tulajdonképpen az agykoponyába való ujjbegynyi kaparást jelentett, amely csaknem mindig tökéletesen gyógyult. Ez a korabeli gyógyítás igen magas színvonalát mutatja.

A kereszténység elterjedésével e szokás teljesen eltűnt. Azaz nem teljesen, elvétve találnak régészeink kora Árpád-kori, XI. századi temetőkben olyan sírokat, ahol a temetettek koponyáján jelképes trepanációt figyelhetünk meg. Ezek az esetek mindig viták tárgyát jelentik. Olykor a sérülés jelképes koponyalékelés volta vitatott, más esetekben a sír olyan korai datálású, hogy felmerül a lehetősége annak is, hogy még a pogány időkben történt a koponyalékelés, az eltemetés viszont már keresztény szokás szerint, a templom körüli temetőben történt.

Azonban ismert egy, a 12. század második feléből származó koponya, amelyen minden kétséget kizáróan jelképes trepanáció nyoma látszódik. A kicsiny kaparás a koponyatetőn, csaknem a korona és a nyílvarrat találkozási pontjában van. A koponya különösen nevezetes, mert az egyetlen megmaradt Árpád-házi királyunk, III. Béla (uralkodott 1172-1196) koponyája.

III. Béla

1149 körül született II. Géza (uralkodott: 1141-1161) király és Efrozina kijevi hercegnő fiaként. A trónöröklési sorrenden bátyja, II. István mögött második helyen állt, így Bizánci – Magyar szövetség zálogaként fiatalon I. Manuél bizánci császár udvarába került és egy ideig ő volt a császár lányának jegyese és a bizánci trónörökös. Mikor 1170 a császárnak fia született a jegyességet felbontották és Béla feleségül vette a császár sógornőjét, Antiochiai (Chatillon) Annát.

 

A királyi és királynéi sírba helyezezett temetési koronák és ékszerek

 

1172-ben, bátyja halála után csak viszályok árán sikerült megszereznie a magyar trónt, többen, köztük anyja is inkább öccsét Gézát támogatták. Lukács, esztergomi érsek, valószínűleg az ortodox befolyástól tartva még pápai parancsra sem volt hajlandó megkoronázni, végül a koronát a kalocsai érsek helyezte a fejére. I. Manuel haláláig kitartott a bizánci szövetség mellett, de utána visszafoglalta Dalmáciát. 1181-től elrendelte, hogy minden elé kerülő ügyet foglaljanak írásba – ez volt a magyar hivatalos írásbeliség kezdete, felállítatta a királyi kancelláriát.

A király és feleségének, Antiochiai (Chatillon) Annának sírját, 1848-ban tárták fel a székesfehérvári bazilikában. A jelképes koronaékszerekkel eltemetett uralkodói párt, gondos történeti vizsgálatok alapján Pauer János fehérvári pap-tanár azonosította a XII. századi uralkodói párral, később pedig a feltárás vezetője Érdy János is hasonló következtetésre jutott. Újabban Tóth Endre, a Nemzeti Múzeum régésze vetette fel annak lehetőségét, hogy a maradványok esetleg Kálmán királyhoz (uralkodott: 1095-1116) és felségéhez tartoznak.

A székesfehérvári sírok

Szűz Mária - vagy Boldogasszony – bazilika I. (Szent) Istvántól I. (Szapolyai) Jánosig összesen tizenöt Árpád-házi és vegyes háziakból származó király temetkezőhelyéül szolgált. A török hódoltság korában a temetkezések súlyos rablásoknak és pusztításnak voltak kitéve, de a 17-19. században is számos további rombolás történ. Az 1848-ban meginduló feltárások után sajnos a még megmaradt sírok csontanyaga is nagyrészt összekeveredett.

 

III. Béla és királynéja szarkofágja az 1848-as feltárás rajzán

 

 

A király és előkelők sírjainak hányattatott sorsáról Buzinkay Géza: Kő sem mutatja a helyét – című, on-line is megtalálható, 1986-ban megjelent könyvében lehet olvasni részletesen.

A csontmaradványokat 1897-ben a Mátyás templomban helyezték el. A koponya másolata és a koponyáról készült arcrekonstrukció is megtekinthető a Magyar Természettudományi Múzeum kiállításában. A székesfehérvári bazilikában talált embermaradványok teljes és részletes antropológiai vizsgálatát, köztük III. Béla maradványaiét, Éry Kinga és munkatársai végezték el, amelynek publikációja 2008-ban jelent meg. Több mint különös, hogy a trepanáció ténye teljesen elkerülte a történészek figyelmét és nem került be a köztudatba.

Antropológusként természetesen nem lehet a feladatom (és a blogszerkesztők is erre kértek) ennek a jelenségnek a történeti magyarázatát adni (a saját interpretációm itt elolvasható), tehát foglaljuk össze a tényeket:

• 1. Az székesfehérvári bazilikában talált, királyi ékszerekkel eltemetett, III. Bélaként (esetleg Kálmánként) azonosított Árpád-házi király fején jelképes koponyalékelés egyértelmű nyomai figyelhetők meg.
•  
• 2. A magyar középkor számos előkelőjének és tizenöt királynak temetkezőhelyéül szolgáló fehérvári bazilikában az erősen összekeveredett csontmaradványok között ez az egyetlen lékelt koponya.
•  
• 3. Hasonló beavatkozás nyomai kizárólag felnőtteken (férfiakon és nőkön egyaránt) ismerünk a Kárpát-medencében, ezek szinte kivétel nélkül honfoglalás kori temetőkből származnak, néhány kivételes példány pedig a XI. század legelejére keltezett, templomok körüli sírokból került elő.
•  
• 4. A fentiek alapján a legkésőbbi ismert koponyalékelés (hozzávetőlegesen I. (Szent) István uralkodása) és a fehérvári egyénen végrehajtott beavatkozás feltételezett időpontja (1170 körül) között legalább 140-170 év (Kálmán estében 1090 körül – 70-90 év) telt el.
•  
• 5. A trepanáció ezen fajtája, ismereteink szerint semmilyen konkrét betegség gyógyítására sem jó, tehát a célja nem egészségügyi, de a beavatkozáshoz szükséges fertőtlenítéstől a vérzés- és fájdalomcsillapításig mind a fejlett orvoslást bizonyítja. Ilyet sikeresen csak felkészült „szakember” tud végrehajtani.

A fentiek alapján kijelenthetjük, hogy legalább egy keresztény magyar királyunkon mintegy 170 (90) évvel a kereszténység kizárólagos vallása tétele, és a kegyetlen pogányüldözések megindítása után egy teljesen pogány eredetű, a honfoglalás korban minden bizonnyal sámánok által végzett szertartást hajtottak végre.

Bernert Zsolt antropológus