A budai vár bontásáról szóló írásunk  és a médiareakciók óta számos hozzászólás érkezett, amelyek közül egy olvasói levelet, ha úgy tetszik vendégposztot változatlan formában adunk közre:

Egy szürkésfehér, kartonpapír vastagságú meggyűrődött fémdarab. Ezt láttam először, amikor megmutatták a leletet. Amit korábban telefonon hallottam felőle, az kellőképpen felcsigázott, hiszen valljuk be, minden hasonló érdeklődésű ember álma, hogy egyszer elsőként olvasson el újra egy közel kétezer éve leírt szöveget. Ám nem gondoltam volna, hogy ekkora feladat lesz kisilabizálni a tartalmát.

"Abrasarx, neked adom Adietost, Kupeita fiát, hogy amíg ez (a tábla) itt fekszik, képtelen legyen bármit tenni! Amint te halott vagy, ő veled éljen állandóan!"

Egy átoktábla görög nyelvű felirata Savariából (Szombathely)

Kevés lelet töltött el olyan izgalommal az elmúlt években, mint egy korrodált, szürkésfehér, meglehetősen meggyűrődött és alig 20 cm hosszú ólomtábla.

2007 májusa volt, harmadik éve folytattuk Aquincum egyik legnagyobb  temetőjének ásatását. A földből naponta bukkantak elő újabb és újabb, sokszor gazdag melléklettel ellátott sírok – a rómaiak általában nem bocsátották útjukra halottaikat üres kézzel.

Kerámia korsók, poharak, halvány zöld vagy kék színű balzsamos üvegek, faragott hajtűk, és persze a túlvilági révésznek fizetségül szánt érmek mindennapos leletnek számítottak.  Találtunk szép számmal gyöngy nyakláncokat, ruhadíszeket, kozmetikai eszközöket, sőt számos bronztükröt is.

Szudán szívében, az ókori Núbia déli részén, gyakran több napi járóföldre a Nílustól romvárosok tucatjai rejtőznek a füves pusztaságban. A vidék nomádjai ma is gyakran itatatják állataikat olyan hatalmas, ősi víztározók közelében, amelyek mellett kőoroszlánok töredékei vagy hieroglifákkal teleírt kőtömbök merednek ki a vörös afrikai földből. Ez a vidék Butana, a Nílus és Atbara folyó által körbevett szavannás, félsivatagos terület, amely egykor a Kr. e. 8. és Kr. u. 4. század között fennálló Kusita királyság központi vidéke volt.  

Az romvárosok közül az egyik leglátványosabb és legnagyobb Naqa, amely mintegy 30 kilométerre áll a Nílustól, és mintegy 90 kilométerre fekszik a királyság déli fővárosától Meroétól.  A város romjai a lapos tetejű Naqa-hegy tövében húzódnak, amelyet más núbiai hegyhez hasonlóan egy ősi elfelejtett nevű istenség lakhelyének tartottak, akit később óegyiptomi nyelven Amunnak neveztek.

Az ódon fák árnyékában a bontás során lassan kirajzolódtak a ledőlt falak alatt az ősi szentély körvonalai. A nyolcszögletű helység közepén egy furcsa, háromszögletű oltár állt. Az oltár közepén egy kőlapokkal lefedett titkos apró kamra rejtőzött.

A fedél eltávolításával először egy furcsa massza bukkant elő. Ahogy a számtalan tojáshéjból, növényi maradványból és magból álló masszát eltávolították valami megcsillant a  titkos fülkében.

A szobor mindössze könyöknyi magas aranyozott bronz idol - különös alakot ábrázolt. A fiatal, vékony, áttetsző ruhába öltözött férfialak egész testre egy hatalmas kígyó tekeredett. A hüllő feje a férfi homlokáról meredt előre.

A fenti késsé dramatizált jelenet nem egy Lovecraft novella, vagy egy B kategóriás horror film bevezető képsora, hanem egy  1908-1910 között Rómában folyt ásatáson történt meg, a Janiculus domb oldalában.

Egyik legkedvesebb ásatási élményem a Harsánylejtőn végzett feltárás 2006-os szezonjához kötődik. Itt arra nyílt lehetőségünk, hogy decemberi hidegben, éjszakai sötétben bonthassunk ki egy igen  különleges római sírt.

1996-tól több ásatási szezont felölelő, nagyszabású régészeti projekt vette kezdetét Budapesten, a III. Csúcshegy-Harsánylejtő nevű lelőhelyen. Az ingatlanfejlesztésre kiszemelt több mint 30 hektáros zöldterület, egykori szántó és gyümölcsös igen intenzív régészeti lelőhelyet rejt magában. A késő-neolitikumtól az Árpád-korig valamennyi nagyobb régészeti korszak képviselteti magát itt. Eddig főként településekhez tartozó jelenségek sokaságát tárhattuk fel, de néhány temetkezésre is rábukkantunk.

A római korból eddig egyetlen sírt érintett az ásatás, erről jelenleg még nem tudható biztosan, hogy teljesen magányos, vagy kisebb sírcsoport részét képezi, az azonban megállapítható, hogy nem egy kiterjedt temető részlete. A sírhely egy olyan falu belterületének a szélén került kialakításra, ami a Kr.u. 1-2 század fordulóján, a 2. század első felében élhette fénykorát, és a nyomokból ítélve, a 3. századot már csak csökkent területen és jelentőséggel élte meg.

„Szakkarai Geofizikai Felmérés elnevezésű projekt keretében a régészek, akik két hatalmas temetkezési helyet fedeztek fel. Imhotep (Kr.e. 2750 körül) nevének jelentése: ’Aki békében közeledik’, a Hórusz Szeme Misztériumiskola főpapja (!), Dzsószer (Kr.e. 2686-2613) fáraó egyik legbizalmasabb tanácsosa és főépítésze volt...”

"Az amerikai hadsereg tevékenysége veszélyezteti az iraki Ur városában a sumérok sivatagi homok borította egykori települését. Katonai támaszpontok létesítése a régészetileg még föl nem tárt településeken rongálja az ókori településeket - nyilatkozta az iraki régészeti miniszter. A legfrissebb műholdfelvételeken jól látható például, hogy egy katonai repülőtér építésekor az ókori város egy részét teljesen ledózerolták. Ur városa az Eufrátesz déli folyásánál Kr.e. 4300-tól lakott hely volt és négyezer évvel ezelőtt vezető szerepet játszott Mezopotámiában. (Forrás: Magyar Rádió)"

"Ha azt akarod, hogy valami rendesen meg legyen csinálva -  magad csinálod!"

– morogja hősünk füstölgő pisztollyal a kezében a hulla fölött valami remek filmben. Valahogy így vagyok én is a sírbontással. Kevés megnyugtatóbb, meditatívabb és egyben izgalmasabb tevékenységet ismerek, mint egy jó kis csontvázas temetkezés kibontását.

Ott van a föld, a hulla, no meg te a gödörben és kezed alatt szép nyugodtan előbukkannak a csontok, a koporsó maradványai és mindazok a tárgyak amit évszázadokkal ezelőtt eltemettek az ügyféllel. Aprólékos munkával előbukkan a koponya, a hosszú csontok, a bordák és kirajzolódnak az apró részletek. Aztán persze sokszor a gyűrű a kézen, a ruhakapcsoló tű a testen vagy az edények a fej mellett.

Ilyen mindez ideális esetben, délután kettőkor, szikrázó napsütésben, június elején, amikor sem a beruházó nem omlasztja rád a metszetfalat a határidő előtt két héttel, sem a szitáló novemberi ónos eső nem fagy rá a csontokra. De hogyan is csináljuk mi a sírbontást? 

Néhány évvel ezelőtt egy nagy, dél-egyiptomi városban jártam, olyan helyen, ahol nem sok turista fordul meg. A Nílus keleti partján, a régi iszlám város épületeiből és szűk utcáiból már csak néhány állt, köztük hatalmas 4-5 méteres lyukak, építési gödrök. Az egyik ilyen mélyedésben a helyi szabadtéri múzeum bújt meg, szebbnél-szebb szobrokkal, kőszarkofágokkal, ahogy az már Egyiptomban szokás.

Egy másik hatalmas, közeli gödörben, a kerítés alumínium lemezei közötti résen keresztül, egy hatalmas ülő fáraószobrot és kőfalak maradványit pillantottam meg. A falak között szürke  (tunika szerű arab ruha) unott munkások vánszorogtak kezükben a törmelékkel teli kosarakkal, az egyiptomi ásatási munkások utánozhatatlan lassúságával.

Papírjaink segítségével nagy nehezen bejutottunk az ásatásra társammal, ahol egy kövér és meglehetősen barátságtalan helyi régész fogadott. Ahogy rövid beszélgetésünkből kiderült, a város új iskolát akart építeni ezen a helyen, de a buldózerek végül II. Ramszesz kolosszusaiba ütköztek. Úgy tűnik, sikerült az iskolát az ókori Akhmim egyik templomának tetejére tervezni. A templom padlóját fedő rétegeket ásóval elbontó munkásokat nézve érdeklődtem az egyiptomi kollégától, vajon a szobrokon kívül még milyen leleteket találtak?