2009 őszén több tudományos-ismeretterjesztő régészeti előadás lesz az Aquincumi Múzeumban,  izgalmas témákkal.  A kifejezetten a nagyközönségnek szóló hétvégi előadások most elsősorban a római korral foglalkoznak.

Tavaly ősszel  egy nagy kiterjedésű szarmata temető és telep feltárását kezdtük meg Soroksár közelében, ahol számos izgalmas lelet, többek között egy gyönyörű, zománc berakásos ruhakapcsoló tű került elő a sírokból.

Nagy örömömre, néhány hónapnyi technikai kényszerszünet után, új webhelyen, profi külsővel ismét működik a Régészeti Magazin című nagyszerű oldal, amelyet már egy éve bemutattam itt. 

Ahogy akkor írtam a Régészeti Magazin oldalára napi töbszöri frissítésben kerülnek fel a magyar on-line sajtó régészettel kapcsolatos hírei és újabban számos idegennyelvű anyag is. Az oldal szerkesztője Pásztor Angelika régész aki nemcsak egyfajta tematikus hírblogként üzemelteti az lapot, hanem például az Magyarországon elérhető tévécsatornák régészettel kapcsolatos műsorairól is naprakész tájékoztatást ad, valamint folyamatosan figyeli régészeti előadások és konferenciák híreit.

Sajnos régóta köztudott, hogy milyen elképesztő mértéket ölt Délkelet-Európában a régészeti lelőhelyek szisztematikus kifosztása.

Az elmúlt héten a kolozsvári  Krónika és a Duna TV számolt be egy-egy rövid riportban az erdélyi helyzetről. Mint az utóbbiból kiderül, a román hatóságok legalább jogi szabályozás szintjén igyekeznek  lépéseket tenni a jelenség visszaszorítására, a beszámolók szerint kevés sikerrel.

Egy gyönyörű állapotú, szörnyű kínokat elszenvedő szatír márványszobra került elő Rómában, egy amerikai ásatáson. Az American Institute for Roman Culture 2006 óta folytat feltárásokat a Villa delle Vignaccenak nevezett, Kr. u. 2. századi luxusvillában, amely talán Quintus Servilius Pudensnek, Hadrianus császár barátjának a tulajdonában lehetett egykoron.

A Villa delle Vignacce az ókori városon kívül, a Via Appia Antica közelében található. A feltárások már az elmúlt években is számos pompás építészeti részletet: márványoszlopokat, díszes mozaikpadlókat és egy nagyon gazdag magánfürdőt hozták a felszínre.

Amikor évekkel ezelőtt az ókori Róma és India közötti kereskedelem témájával kezdtem foglalkozni, volt, aki ironikusan megjegyezte, hogy ez „jó” téma, mivel ilyen nyilvánvalóan nem létezett.

Az ókori szerzők valóban csak apró utalásokat tesznek a távoli Indiára: a lakott világ keleti szélén található, csodálatos termékeny földű, mesés gazdagságú terület, különleges állatok és növények népesítik be. Horatius egyik versében megemlíti a nyughatatlan, elszánt kereskedőket, akik tengerre szállnak, sziklákon, tűzön-vízen át serényen rohannak, és minden veszélyt vállalnak, csak hogy eljussanak a drágakövekben és gyöngyökben gazdag Indiáig.

2004 tavaszán, egy régészeti feltárás első napján tenyérnyi fésűskagylót fordított ki a földből a markoló a Budai Vár oldalában, a Logodi utcában. Bár az átfúrt kagyló a felső, kevert, újkori rétegben feküdt, az a középkorból származik. Így csodával határos módon teljesen épen került a kagyló a Budapesti Történeti Múzeum Középkori Osztályának gyűjteményébe.

A 10*10 cm nagyságú tárgy  egy compostelai zarándokjelvény volt, amelyet köpenyre vagy kalapra varrtak. Mivel e zarándoklatnak komoly kultúrtörténeti háttere van, ezért a lelet apropóján érdemes elmesélni néhány tudnivalót a témával kapcsolatban.

Puli, komondor, kuvasz… ezek a legismertebb, ősi magyar fajtaként számon tartott kutyák.

Az alábbiakban arra keresem a választ, hogy az archaeozoológia, azaz régészeti állattan, amely a legkülönbözőbb régészeti korszakokból előkerülő állatcsontok meghatározásával és értelmezésével foglalkozik és amire jómagam is specializálódtam, hogyan viszonyul az ősi magyar kutyafajták kérdéséhez.

Az ásatásokon a régészek közvetve és közvetlenül is találkoznak a kutyák nyomaival. Előbbihez tartoznak például az ebek rágásnyomai a szemétbe dobott állatcsontokon, míg utóbbiakhoz maguk a kutyacsontok.

Sikeres hadvezér, ünnepelt költő, Augustus császár barátja, aki még személyesen látta Kleopátrát. Életében mindent elért, amiről egy római katona álmodhat: csatákat nyert, Róma leggazdagabb tartományának, Egyiptomnak első helytartója lett, mesés kincsek fölött rendelkezett.

 

Gyors és dicstelen bukása után viszont emlékét is eltörölték, költeményei is szinte mind elvesztek. Két évszázad múlva már úgy tekintettek rá mint a „hübrisz”, a gőg, megtestesítőjére, aki szembefordult pártfogójával, kizsákmányolta a rábízott provinciát, elbizakodottságában számtalan szobrot állíttatott magának és tetteit a piramisokra vésette.

 

Ki volt ez a nem mindennapi férfiú, Gaius Cornelius Gallus?

 

A poszt a Laudator latin blogon olvasható.

"Látogasson el hozzánk!" - olvaható a Magyar Nemzeti Múzeum bronzkori temetkezéseket ábrázoló óriásplakátján a Múzeum körúton.

Mindent összevetve a kép és a szöveg nekem, már csak hivatalból is, nagyon tetszik és csak mindenkit bíztatni tudok, hogy tegyen így, ugyankkor nem tudom, hogy a múzeum marketingesei pontosan átgondolták-e a hirdetés üzentetét.

Kedves olvasóink mit gondolnak?

1566 szeptember elején Szigetvár ostroma közben, 72 éves korában, valószínűleg köszvényben vagy agyvérzésben elhunyt Nagy Szulejmán, az Oszmán Birodalom szultánja. Belső szerveit az oszmán krónikások szerint valahol a szigetvári sátrában vagy annak közelében temették el, katonái tudta nélkül. Holttestét később az általa Isztambulban épített dzsámi melletti türbében helyezték végső nyugalomra. Fia, II. Szelim azonban még ugyanebben az évben Szigetváron is építtetett egy síremléket apja számára, amely később szintén a törökök egyik kedvelt zarándokhelye lett.

Információnk szerint a közelmúltban, mintegy három hónap után a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal végre feljelentést tett ismeretlen tettes ellen a győri Széchenyi téren történt barbár lelőhelypusztítás miatt.

Mint arról oldalunkon a téren dolgozó régészkollégánk blogja után elsőként adtunk hírt, március utolsó hetében a győri történeti városmag közepén, úgymond térrekontrukció, és burkolatcsere címén a kivitelezők több ezer négyzetméteres területen  elpusztították a város középkori maradványait.

Az elmúlt időszak heves esőzései és a folyókon levonuló árhullámok, hasonlóan, mint a nehezen védhető településeken vagy mezőgazdasági területeken, régészeti feltárásokon is komoly károkat okozhattak. Persze ezek jelentősségét összemérni nem lehet, de mindenkinek az fáj a legjobban, ami közvetlenül érinti. Elég nyomasztó végignézni, ahogy a több hónapos, gondos munkával kibontakozó objektumok (árkok, házak, gödrök) vízzel telítődnek, metszetfalaik szétáznak, széleik beomlanak, tudva, hogy ezt tökéletesen rendbe hozni az árvíz elmúltával sem lehet.

A honfoglalókról valószínűleg mindenkinek van az iskolai tananyagon kívül is némi képe, melynek árnyalásához a különböző művészeti ágak több-kevesebb sikerrel járulnak hozzá. Munkácsy vagy Feszty monumentális, ám szakmai (persze itt a régészetre, nem a képzőművészetre gondolok) szempontból erősen megkérdőjelezhető alkotásával szemben László Gyula 50 rajza nem csak szép, de hihető is.

A filmművészetben az utóbbi idők két ilyen témájú filmje közül a roppant komoly Honfoglalás igen ordas hibákat sorakoztatott, a jóval viháncabb Magyar Vándornál ilyen feltűnő öltözködési bakikra nem emlékszem.

A szépirodalomba bele se menjünk, olyan tág téma. Meglepő módon a könnyűzenét is megihlette – itt most nem a korszakot felülről érintő István, a királyra gondolok, hanem a Bëlgára, az ő szösszenetük (persze megint régészeti-történeti szempontból figyelve csak, a többi ki-ki ízlésétől függ) igencsak színvonalasra sikerült, alig 1-2 csúsztatást vettünk észre benne.

Következzen akkor az odaút után a 2007-es magyar szudáni régészeti expedícióról szóló élménybeszámoló második része egy fotós szemével.

Mint minden tisztességes kenyérkereső foglalkozásnak, a hatékony régészeti ásatásnak is az időben történő munkakezdés az egyik legfontosabb alapfeltétele. Így a hajnali szürkület már Omár Toyotájának platóján talált bennünket, mellyel fél-egy óra jutottunk el a Bázisról az ásatások helyszínére.

Ahogy arról már az több hírportál is beszámolt néhány hete véres eseményeknek adott helyet az  az Aquincumi Múzeum udvara. Következzen egy képes beszámoló a  különleges kisérleti régészeti és archeozoológiai* szemináriumról.   

2009. június 19. és 21. között Dr. Krish Seetah (Cambridge-i Egyetem, MacDonald’s Intézet) tartott bemutatót a római és középkori mészárosok eszközeiről és áruválasztékáról.

Dr. Seetah kutatómunkájának különleges hitelt ad, hogy 13 évesen szülőföldjén, Mauritius szigetén mészáros inasnak szegődött. A fürge észjárású fiúra azonban hamar felfigyelt a környezete, s a család Londonba költözött, hogy taníttassák. Amikor régészeti tanulmányokba fogott, azt remélte végleg búcsút mondhat tanult mesterségének.

2006-ban és 2007-ben magyar régészek egy maroknyi csoportja két ásatási szezonon keresztül részt vett a Nílus szudáni szakaszán épülő Merowe vízierőmű által veszélyeztetett terület leletmentési munkáiban. A túlnyomórészt magánfinanszírozású expedíció korábban nem kutatott, a tudomány számára fehér foltnak számító területen, mostoha körülmények között végezte munkáját. A második ásatási idény alatt egyetlen civilként tartottam a csapattal, hogy késve indulva, arab nyelvtudás nélkül megtaláljam őket és képeimen keresztül beszámoljak az ott zajló munkáról. Az írás egy civil megfigyelő személyes élmény-összefoglalója az expedíció mindennapjairól, egyben tisztelgés a misszó résztvevőinek szakmai elkötelezettsége előtt.

Expedíciós részvételem 2007 január közepén fordult komolyra. Kedvesemmel éppen egy egri boros-termálfürdős wellness hétvégén voltunk, amikor a hotelszoba franciaágyán, két pohár tanningazdag zweigelt közötti ígéretesnek tűnő pillanatban megszólalt a telefon. A vonal túlsó végén a csapat vezetője érzékelhetően a térerő szudáni isteneivel viaskodva, kurtán köszönve hadarta: „Szia, találtunk néhány dolgot, jó lenne, ha kijönnél!”

Hosszas előkészítés után, nagy várakozással vágtunk bele 2008 februárjában Pécs belvárosának négy nagy tere közül a Kossuth tér teljes területére kiterjedő megelőző régészeti feltárásba. A munkálatokat egy ide tervezett mélygarázs építése tette szükségessé több mint 3000 m2-en.

A terület 4. századi római keleti városfalakon kívül taláható, de a környező területeken folyt korábbi kutatások eredményei alapján 3. századi településmaradványokkal és későrómai, koranépvándoláskori temetővel lehetett itt számolni. A feltárás helyszíne a középkori város területén, annak déli szélénél, a déli városkapu előtt feküdt.

Az újkortól előbb díszkertként, majd beépítetlen térként funkcionáló terület középkori történetéről ez idáig meglehetősen keveset tudtunk. A Janus Pannonius Múzeum mintegy öt hónapig tartó ásatásával sikerült eltüntetni egy sötét foltot a középkori Quinque Ecclesiae/Fünfkirchen történetéből.

2008-ban a Janus Pannonius Múzeum két helyen végzett nagy területre kiterjedő régészeti feltárásokat Pécs történeti belvárosában. Az eredmények jelentősek: az első, most bemutatandó feltárási területen az római építészeti emlékek a hangsúlyosak,  a másik lelőhely (Kossuth tér) pedig egy újabb későrómai temetővel és nagyszámú későközépkori-törökkori tárgyi leletanyaggal ajándékozott meg bennünket.

Az elkövetkezőkben a feltárások vezetőjeként több részben szeretnék beszámolni az ásatások legfontosabb eredményeiről, elsőként Rákóczi út - Jókai út saroktelken talált leletekről.

Bár a Sírásók naplója elsősorban a nagyközönségnek szóló, ismeretterjesztő blog, a visszajelzésekből örömmel látjuk, hogy számos régészkolléga is olvas bennünket. Éppen ezért úgy gondoljuk, hasznos lehet, hogyha a jövőben - ahogy azt már korábban is megtettük - rendszeresen elérhetővé teszünk minden olyan háttéranyagot, vitairatot, amely képet adhat az örökségvédelem helyzetéről, az azzal kapcsolatos törvényi változásokról és politikai-gazdasági tervekről.

Az alábbi linkről letölthető a Magyar Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága hatáskörébe tartozó törvények végrehajtását, társadalmi és gazdasági hatását figyelemmel kísérő albizottságának 2009. május 12-i, keddi ülésének jegyzőkönyve. Az ülés fő tárgya  a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) működése és a nagyberuházásokhoz kapcsoldó régészeti feltárások voltak.

Egy épülő biatorbágyi lakópark területén, a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat megelőző régészeti feltárásán, csaknem pontosan egy év eltéréssel, 2007-ben és 2008-ban két római kori éremkincs került elő. Az első, 247 darabos kincset egy fal mellé ásta be egykori tulajdonosa; a második, 547 darabos kincs ettől néhány méterre, egy másik fal mellől, szintén az egykori járószintbe ásott, az elsőnél valamivel mélyebb gödörből került elő. 

Mindkét éremkincset szürke kerámiafazékba rejtették, az egyiket egy szürke fazék aljtöredékével, a másikat egy szürke tállal fedték be. Az érméket mind a két esetben textilbe csomagolva helyezték az edényekbe. Az első kincsnél nagyon jól megfigyelhető volt, hogy szövetmaradvány csak egy-két érme felszínén volt látható, míg a peremük mentén sokszor megőrződött. Ebből arra lehetett következtetni, hogy a pénzeket nem egy zsákban rejtették az edénybe, hanem felrolnizva egy szövetdarabba tekerték, és ezt a „hurkát” vagy talán „hurkákat” tették a fazékba.

Ritoók Zsigmond akadémikus kapta 2009. május 24-én az egyik legrangosabb magyar tudományos díjat, a Bolyai János Alkotói-díjat.

A filológus-ókorkutató professzor nevét sokan az I. osztályos gimnáziumi történelem tankönyv szerzőjeként ismerheti, néhányaknak különböző ókori témájú szöveggyűjtemények vagy a görög kultúrával, irodalommal, zenével kapcsolatos kötetek „ugorhatnak be”. Ezen összefoglaló, a nagyközönség számára is érthető könyvek mögött kemény és fáradhatatlan tudományos munka rejlik.

Az egyetemen volt szerencsénk többünknek óráin, előadásain részt venni, és humanitásával, szerénységével, de ugyanakkor szigorával is felejthetetlenné tette ezeket.

Büszkék vagyunk, hogy a tanítványai lehettünk!

Gratulálunk, Tanár Úr!

Az Index interjúja a professzor úrral itt olvasható.

„Ha ilyen barátaink vannak, akkor ellenségekre már nincs is szükségünk!” –jutott eszembe a régi mondás, amikor néhány napja azt a hírt hallottam egy ismerősömtől, hogy a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal jogászai egyelőre nem javasolják a feljelentés megtételét az április végi győri lelőhelypusztítás ügyében, mivel azon tanakodnak, mi lesz akkor, ha esetleg nem lesz bizonyítható a cselekményben a szándékosság?

Közalkalmazottként dolgozó jogászaink, úgy tűnik némi szereptévesztésben vannak, de erre térjünk vissza később! Először is talán hasznos még egyszer végig venni, mi tudható mára a győri Széchenyi téren végzett rekonstrukciós munkákról, amelynek során mintegy 3000 m2-es területen pusztították el a város középkori maradványait.

Május elején került fel az Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének megújult honlapjára Raczky Pál, az ELTE Régészettudományi Intézete igazgatójának és Bánffy Eszternek, az MTA Régészeti Intézete munkatárásnak írása, Múltunk jövőjéről - Régészeti örökségünk sorsáról - címmel. A cikk elsősorban a régészeti örökségvédelemmel kapcsolatos jogi szabályozásról szól és javaslatot tartalmaz ennek egyfajta  új pénzügyi és jogi alapokra helyezésről.

Az írás, amely áprilsban a Népszabadságban is megjelent, Régészek - örökségünk sorsáról  címmel (nyomtatásban) rövidebb formában, számos olyan témát érint, amely az itteni vitákban is többször felmerült. Biztosak vagyunk benne, hogy írói kíváncsiak a javaslataikkal kapcsolatos véleményekre és szívesen látják majd akár itt, akár az MTA oldalán az érdemi hozzászólásokat.     

A különböző kultúrákból a régmúlttól egészen napjainkig számos példát említhetünk arra, hogy az emberek miképp változtatják, alakítják testüket, egyes testrészeiket. Közismert bizonyos afrikai törzseknél az ajak és a fülcimpa óriásira tágítása, vagy a kínai nők lábfejének lekötözése, ahol a csontok eltörésével tovább fokozták a láb méretének csökkentését. A test megváltoztatása egyes esetekben nem egyszerűen divat, hanem a törzsi vagy a társadalmi réteghez tartozást is szimbolizálja, ezért a rendkívüli fájdalom (pl.: a bőr több száz helyen való bemetszése) és az állandó életveszély (pl. a nyak mesterséges megnyújtás) is elfogadott.

Jelen, fejlettnek nevezett kultúránkban is egész sor példa ismeretes, a hétköznapi sminkeléstől, a hajfestésen és a tetováláson át a változatos helyekre beültethető szilikon implantációkig. Ezekben az a közös, hogy mind a test, a küllem megváltoztatására irányulnak. A történeti korokban élt emberek maradványain megfigyelhető mesterséges testformázások közül az egyik legkülönlegesebb az agykoponya torzítása.